XXVIII.

November 15. Kedd
Éles hang. Már idegesített. Felvert az álmomból. Se anya, se apa nem volt otthon. Egyedül voltam. Ilyen nagyon ritkán van. Bekapcsoltam a telefonom. 6:10 volt. Beállítottam, hogy 10 percenként csörögjön. Így nem csúszom ki az időből. Ha egyedül vagyok reggel, akkor mindig ezt csinálom. 1. utam a fürdőbe vezetett. Fogmosás, fésülködés. Aztán irány a gardróbszoba. Anya gondolt rám, és kikészítette nekem a ruhámat. Türkiz (világos) – szürke kockás Converse, nagyon világos kék, koptatott farmer, fehér póló, és egy nagyon szép szürke pulcsi, amin derék magasságtól a kapucni végéig világos türkiz és fehér karikák metszették egymást, hol sűrűbben, hol pedig nagyobb üres felületet hagyva szürkén.
Közben már csörgött a telefon. 6:20. Ha már a szobámban voltam (a telefon miatt), gondoltam beteszek egy CD-t. Green Day akadt a kezembe. American Idiot volt az első szám. Énekelve ugráltam át a fürdőbe. A tükör előtt megnéztem a ruhámat. Szerintem jól állt. Már csak valami frizurát kellett kitalálnom magamnak. Először összekötöttem a hajam. De nem nagyon tetszett. Aztán kiengedtem. De ez sem tetszett. Végül fogtam egy csatot. Nem volt túl nagy. Fekete volt, pici kék pöttyökkel. A nyakamnál jobb oldalra elcsatoltam az egész hajtömeget. Megnéztem jobbról, aztán balról. És ez maradt. Feltettem egy nyakláncot. Még az unokatestvéremtől kaptam. Azt hiszem tavaly előtti karácsonykor. Egy ezüst lánc, amin egy mini gyöngyökkel kirakott medál van. Ami persze világoskék. Csak, hogy menjen a ruhámhoz. 1. számnak vége lett. De még egy pörgős szám következett! Basket Case. Visszaugráltam a szobámba. elpakoltam a táskám, és elhúztam a függönyöm. Be kell, hogy valljam, abban reménykedtem, hogy esetleg süt a nap. De mindhiába. Szürke, novemberi reggel. Felhők, szürke táj, eső illat, hideg szellő. Kicsit rontott a kedvemen. Kinyitottam az ablakot, és kihajoltam. A szobaablakom az utcára néz. A járda és az út is vizes volt. Ebből persze nem volt nehéz rájönnöm, hogy esett.  Elbambultam. Azt sem vettem észre, hogy csörög a telefonom. Csaknem 15percig bámultam ki az ablakon a semmibe. Teljesen átjárta a szobámat a kinti friss és hideg levegő. Aztán, mikor észbe kaptam, becsuktam az ablakot, felkaptam a táskámat, és lementem. Anya duplán gondolt rám, ugyanis a reggelimet is, és a tízóraimat is megcsinálta.
Miközben a konyhában ügyködtem, megszólalt a csengő. Izgatott lettem. Alig bírtam megtenni az első lépést az ajtó felé.  Aztán persze rohantam az ajtóig. Ajtónyitás előtt utoljára belenéztem a tükörbe, és kinyitottam az ajtót.
- Szia Ádám! – mosolyogtam rá.
- Szia Liz!
- Gyere be!
- Inkább nem – mosolyodott el.
- Miért? – néztem rá fürkésző tekintettel.
- Apukád megint elég furcsán nézne rám.
- Nincs is itthon – mondtam.
- Akkor meg anyukád.
- Ő sincs itthon.
- Hát akkor… - kezdte, és nyomott egy puszit az arcomra. Á! Azt hittem elájulok! Tuti, hogy abban a pillanatban piros lettem. A tegnapi szép gondolatot folytatva, a lepkék a gyomromban ismét életre keltek. Pedig tegnap azt hittem, hogy mivel összejöttünk már, ezért vége. Nem lesznek lepkék. De nem jött be.
- Na, de gyere már be – húztam a kezénél fogva.
- Jó, jó! Megyek már kisasszony – mosolygott rám.
- Nem vagyok kisasszony! – jelentettem ki – Felmegyek, kikapcsolom a zenét, aztán mehetünk.
- Nem muszáj sietned.
- Oké.
Felfutottam. Kivettem a CD-t a lejátszóból ( Egyébként a Boulevard of Broken Dreams ment. )
Közben megnéztem, hogy hány óra van, és igencsak meglepődtem. 6:59.
- Ádám, nektek siet az órátok? – kiabáltam le neki nevetve.
- Nem. Miért?
- Mert még csak 7óra van.
- Tudom. Csak gondoltam rászedlek, hogy siess. De mivel apudék nincsenek itthon, nem kell sietni – mosolygott rám. Ugyanis közben már leértem.
- Nem bírod apumat? – mosolyogtam vissza rá.
- De – mondta, és az arcáról eltűnt a mosoly. Komoly lett. – Bár a múltkor elég furcsa tekintettel meredt rám az ajtóban.
- Értem. Amúgy mehetünk.
- Kulcs?
- Nálam van.
Az ajtóban még gyorsan felvettem a kabátomat. Egy hosszított fazonú, kapucnis, nagyon vastag pulóverkabát, ami persze szürke. Bezártam az ajtót, és kétszer is megnéztem, hogy tényleg rendesen bezártam-e. Mivel nem sokszor vagyok egyedül reggelente, erre nagyon rástresszelek. Egyszer, még általánosban, ugyan úgy egyedül voltam reggel, mint ma. Azt hittem, hogy bezártam az ajtót, de nem. Mikor hazaértem a suliból, valamikor délután négy környékén (mert rajzszakkörön voltam), anyáék már itthon voltak. Gondolom nem is kell ecsetelnem, hogy mekkora leszidást kaptam. Utána egy hétig én zártam az ajtót este is, és reggel is. Anyáék direkt korán elmentek otthonról, hogy ez a feladat rám háruljon.
Mikor kiértünk a kapun, Ádám megfogta a kezem. Ehhez még mindig nem szoktam hozzá. A pulzusom és a vérnyomásom is tuti az egekbe ugrott. Megint.
- Mit csinálsz délután? – szólalt meg hirtelen. Kicsit meg is ijedtem.
- Hát, elvileg nem mehetek táncra.
- Akkor… - kezdte volna, de nem hagytam, hogy befejezze.
- De be kell mennem.
- Miért is? – kérdezte eléggé meglepődve.
- Mert nemsokára megyünk Bécsbe. Versenyre. Amit a múltkor láttál, az annak a táncnak az eleje, amit ott fogunk táncolni. És most miattam nem nagyon haladhattak semmit.
- Értem. Akkor viszont oda megyek veled. Vagy érted. Ahogy neked jobb – mosolygott rám.
- Hát nem tudom – nevettem el magam. – A múltkor mikor ott voltál, a lányok kiszúrtak maguknak.
- Ó, tényleg? – nevetett fel. – Akkor válogathatok is.
Vállon ütöttem. Nem olyan erősen. Aztán elengedtem a kezét. Tudtam, hogy viccel, de gondoltam szívatom egy picit.
- Na, akkor szia! Menj válogatni! – alig bírtam ki, hogy ne nevessek.
- Na, ne csináld! Gyere menjünk! Én csak hülyültem – mondta mosolyogva.
- Szia! – mondtam tettetett közömbösséggel. Megfordultam, és elindultam a másik irányba. Közben Ádám megfordult, háttal volt nekem. De nem ment sehova. Csak nézte az utat. Elkezdtem „lopakodni”. Szerintem, olyan hangosan trappoltam, hogy az egész utca beleremegett. Aztán elkaptam Ádám kezét. Mosolygott. Nem ér. Nem jött be.
- Tudtad végig ugye? – kérdeztem.
- Naná – nevetett fel, majd nyomott egy puszit az arcomra. – Bár, az elején még nem tudtam, hogy komoly vagy csak vicc.
- Nem ér! – nevettem én is.
- Dehogy is nem! Na de akkor délután mi legyen?
- Nem tudom. Úgy lesz, ahogy szeretnéd. – mosolyogtam rá.
- Ok, akkor ezt átgondolom.
- Tedd azt.
Közben sajna megérkeztünk a sulihoz. Igencsak korán lehetett még, mert a többiek közül még senki sem volt ott a „törzshelyünkön”. Viszont, Rebit láttam. A „menődiák törzshelyen” volt. (Mi így hívjuk Ádámék bandahelyét. :) )
- Na, én oda megyek! – mutattam a buszmegállóra.
- Ne már! Hiszen Rebeka is ott van – mutatott a sövény mellett lévő padokhoz.
- De a többiek ott lesznek! – húztam el a szám.
- Majd odamész akkor, ha megjöttek – mosolygott rám.
- Na jó! – mosolyogtam vissza, mire adott egy puszit, és elindultunk.
- Sziasztok! – köszöntünk Rebiéknek. Még csak ők voltak ott. Ádám elengedte a kezem, majd kezet fogott Alexszel. Beszélgettünk zenékről, filmekről. Minden átlagos dologról. Aztán egy idő után felnéztem. A buszmegállónál már ott álltak a többiek. Elengedtem Ádám kezét, mire fürkésző tekintettel rám nézett.
- Valami baj van?
- Nem, dehogy! Csak a többiek… – mondtam, és a buszmegállóra mutattam.
- Odamész? – kérdezte.
- Igen, szeretnék – mosolyogtam rá.
- Oké, akkor majd óra előtt benézek jó?
- Persze! – mondtam, majd Rebihez fordultam. – Te nem jössz?
- Áh, most nem. Majd az osztályban találkozunk. – felelte. Nem nagyon örültem ennek a válasznak.
- Rendicsek – mondtam és elindultam a barátaim felé.
Ahogy megláttak, integetni kezdtek. Nagyon örültem nekik. De, valami nem volt az igazi. Hiányérzet tört rám, ahogy néztem őket.
- Sziasztok! – köszöntem, mikor odaértem.
- Szia Liz! – köszöntek az ikrek.
- Hali - köszönt Ákos. – Rebi?
- A barátjával van. Majd az osztályban találkozunk – mondtam. Erre Ákos grimaszolt egyet. Biztos nyálasnak tartja. – Nem akarunk bemenni? Kicsit hideg van.
- De, szerintem se kéne itt fagyoskodni – mondta Matyi.
- Ja, már csak az hiányzik, hogy összeszedj még egy tüdőgyulladást. – helyeselt Dávid.
- Ok, akkor menjünk – mondta Ákos.
Valami hiányzott. És ahogy körbenéztem, rájöttem mi.
- Levi hol van? – érdeklődtem.
- Beteg. Otthon maradt – kezdett bele Dávid. – Most írta az előbb, hogy nem jön ma.
- Ja, nekem is írta reggel – mondta Ákos. „De jó!” Mindenkinek írt, csak nekem nem.
- Értem – mondtam.
Közben elindultunk befelé. Olivérék nem voltak ma velünk, és mivel Rebi sem volt ott, nem kellett BÜFÉ szünetet tartani. Kicsit fura is volt.
Az osztályban ledobtam a cuccomat, és felültem a pad tetejére. Az ikrek (ugye mögöttem ülnek) odafordultak hozzám, én meg intettem Ákosnak, hogy ő is jöjjön oda.
- Na, mi van? Kupaktanács? – kérdezte vigyorogva Ákos.
- Te fodrásznál voltál? – kérdeztem, mikor észrevettem, hogy az amúgy kicsit hosszabb haja most olyan rövid, hogy akár zselé nélkül is megállna. Ez a felfedezés bátorítást adott, és végignéztem a ruháját. Nem a szokásos melegítőben feszít. Sportcipő (talán Kappa), sötétkék farmer, fekete póló, amin világosszürke valamik vannak, de annyira össze vannak kuszálódva, hogy nem tudom kivenni a formákat.
- Aha – vigyorog.
- Azt hiszi, hogy ezzel jobban bevágódik a csajoknál – röhög Matyi.
- Hát jobban is, mint te – gúnyolódik Ákos.
- Elég lesz oké? – nézek rájuk.
- Ok – vágják rá egyszerre.
- Milyen óra lesz? – kérdezte Dávid.
- Matek – feleltem.
- Jaj ne! – kiáltja Ákos. – Az a tanár utál engem.
- Az a tanár kit nem utál? – kérdezte Matyi.
- Lizit – vágta rá Dávid, majd hozzám fordult és magyarázni kezdte. – Mióta év elején elsőként kitaláltad  a játék végeredményét, veled mindig kedvesebb.  
- Én nem vettem észre. – feleltem. – De azt tudom, hogy engem az angoltanár nem csíp. Hogy is hívják?
- Csóbor Anett – mondja Ákos. – Ő jó fej. Meg jól néz ki.
- Ja, biztos, de felelésnél mindig megtalál – vágtam rá egyből. Amúgy, szerintem egyáltalán nem jó fej. Ákosnak bejön. Szerintem mondjuk a legtöbb srácnak bejön. Félhosszú, festett, fekete haj, csillogó kék szemek, vékony testalkat és még csak 27 éves.
Elbeszélgettünk egy ideig arról, hogy kinek melyik tanár szimpi és melyik nem.  Közben becsörtetett az osztályba Dominika is, aki miatt szinte nem is hallottuk egymást. Úgy ordított Balázzsal ( vékony, és alacsony, szemüveges srác), hogy nekem majdnem beszakadt a dobhártyám. Szegény gyerek. Sajnáltam. Nem tudom, mivel akaszthatta ki ennyire Nikát.
Aztán megint nyílt az ajtó. Észre sem vettem volna, ha Dominika nem hagyja abba az üvöltést.
- Szia Ádi – mondja neki Dominika, olyan bájcsevegős hangon.
- Hali -  dobja oda a választ „Ádi”. Nem is figyel rá. Mihelyst megtalált a szemével, elindult hozzánk.
- Ő most idejön? – kérdezi Dávid halkan.
- Aham – harapok bele a számba. Dominikának az is kiszúrta a szemét, hogy nem nagyon figyelt rá. Hát még ha észreveszi, hogy hozzám jött.
- És mit keres itt? – kérdezi Matyi.
- Hozzám jött – sütöttem le a szemem és tuti elpirultam. Ahogy tudatosult bennem a dolog, a lepkék is feléledtek a gyomromban.
- Minek? – veti oda Ákos.
- Mert ő a barátom – mondtam végszóként, mert Ádám odaért.
- Hali – köszönt nekünk is. Persze nekünk nem csakúgy odadobta a választ.
- Cső – vetette oda neki Ákos. Mintha valami olyan személy lenne, akit nem látunk szívesen.
- Szia – köszönte egyszerre a 2 tojás. Közben én kimásztam az ablak mellől.
- Szia Ádi – mondtam és gúnyosan megnyomtam az „Ádi” szócskát.
- Szia Aliz – dobta vissza a labdát. Tudja, hogy utálom. Ezek szerint ő sem szereti, ha Ádizzák. – Na, mi történt reggel óta?
- Semmi extra. Kimegyünk? – tettem fel a kérdést. Nem láttam helyesnek bent maradni az osztályban. Dominika, Ákos… mintha nem nézték volna jó szemmel a dolgot. Észrevettem, hogy eközben Ákos elővette a telóját, és pötyögni kezdett. Facebook, vagy SMS. Nem tudom.
- De – mondta és elindult az ajtó felé.
- Na mi van Ádi? – veti oda Dominika. – Csak a lúzerekkel állsz le beszélgetni?
- Nem hinném, hogy lúzerek.
- Akkor tévedsz! – kiáltott fel.
- Majd meglátjuk.
- Na és Aliz? – Fordult hozzám. – Pincsi lettél? Vagy csak ennyire nyomulsz?
- Nika! – kiáltotta Ákos. – Szállj le róla. Ha pincsit akarsz látni, nézz a tükörbe, vagy a kis barátnődre.
Dominika makogott valamit, szerencsére nem értettem, mert már csukódott az ajtó a hátam mögött. Nagyon hálás voltam Ákosnak. Megvédett, pedig láttam, hogy valamiért nem tetszik neki az, hogy Ádámmal járok.
- Mindig ezt csinálja? – kérdezte Ádám.
- Dominikára gondolsz? – kérdeztem vissza, mire bólintott. – Aha.
- Őszintén csodállak – mondja és rám mosolyog.
- Mert? – visszamosolyogtam rá.
- Én nem bírnék ennyire higgadt maradni. Csodálom a nyugalmadat.
- A barátaimnak köszönhetem – ismertem be. – Ha valamit beszól, sokszor Ákos meg Levi hamarabb reagálnak, mint én. És nem foglalkoznak vele, hogy őket is miattam utálja.
- Jó, hogy ilyen barátaid vannak – mondta, mire eszembe jutott, hogy anya is ugyan ezt mondta, mikor Levi eljött értem tegnap reggel. Elnevettem magam.
- Anya is ezt mondta.
- Na, akkor csak igazunk lehet.
- Úgy csinálsz, mintha neked nem lennének ilyen barátaid – jelentettem ki.
- Hát, nincsenek is.
- Alex? Meg a többiek, akikkel itt a suliban lógsz? – kérdezem elkerekedett szemmel.
- Akikkel itt a suliban lógok, nem mondhatóak barátoknak. Csak haverok. Nem mondok el nekik semmit. Számukra ez olyan érdekbarátság.
- Az ilyeneket nem szeretem. Év elején Dominika azt vágta a fejemhez, hogy Ákosék csak azért a barátaim, mert apa a Lamborghinivel hozott első nap suliba. Akkor nagyon elkeseredtem. De aztán megbeszéltük a többiekkel. Olyan barátokat nem akartam, akik csak azért barátkoznak velem, mert van pénzünk.
- Igen, ilyeneket én sem akartam – mondta együtt érző hangon.
- És Alex?
- Alex más – mosolyodott el. – Már óvodában a barátom volt. Akkor még nem volt ennyi pénze apáéknak. A szüleink is nagyon jóban vannak. Aztán ez a barátság megmaradt.
- Az tök jó – mondtam. – Nekem Viki volt ilyen.
- Viki? – kérdezte. – Ő ki?
- A legjobb barátnőm, Rebi mellett. Szeptemberben elköltöztek az Alföldre, de karácsonykor jön haza – mosolyodtam el.
- Facebook-on szoktatok dumálni?
- Nem. Van profilja, de inkább levelezünk.
- Konzervatívak vagytok – mondta.
- Ő annyira nem, inkább én. Mióta először olvastam a Büszkeség és balítéletet, bele vagyok szerelmesedve a kissé régiesebb dolgokba.
- Értem – mondja, és elgondolkodott. Közben megszólalt a jelző. Másfél perc és kezdődik a matek. Közben észrevettem, hogy Rebiék az egyik ablak mellett állnak. Nagyon aranyosak. Rebin még rajta van a fehér kabátja, ami pont az ellentéte a fekete nadrágjának. Alexen világoskék kopott farmer, és egy ugyanolyan bőrdzseki, mint ami Ádámon van. Fekete, és a nyakánál bőr hatású gumis szövet. Ugyan ilyen szövet van az ujjak végénél is.
- Együtt vettétek? – tettem fel a kérdést. Aztán mikor Ádám olyan furán nézett rám, leesett, hogy ő nem tud a gondolataimban olvasni. – Mármint, Alexszel a kabátot.
Erre elmosolyodott és bólintott.
- Minden göncünket együtt vesszük. Semelyikünknek sincs olyan holmija, amelyiket ne látta volna a másik. Olyanok vagyunk, mint a tesók. Néha apróságokon összeveszünk, de a semmit is meg tudjuk beszélni – mondta mosolyogva, és megölelt. – Lassan mennem kellene órára.
- Tudom – mondtam, és szorosan megöleltem –, de valahogy nem szeretném.
- Óra után az osztályunknál? – kérdezte.
- Egy emelettel lejjebb, a vitrinektől a második? – kérdeztem, mire bólintott.
- Pontosan. Majd kimegyek amint tudok jó?
- Naná! – mondtam, erre elmosolyodott, nyomott egy puszit az arcomra és elindult. Mikor csengettek, kb. a tanárinál járhatott. Hátranézett, mire intettem.  Ő a lépcsőhöz ment, én pedig be az osztályba. Előszedtem a matekcuccom, és próbáltam nem foglalkozni Dominika dühös pillantásaival. Szinte lángokat szórt a szeme.
Nem sokkal utánam Rebi is bejött, Rebi után pedig a tanár. Horváth László. Aki a többiek szerint nagyon kemény legény. Hát nem egy mai csirke az biztos. 55 év körüli lehet, de nem látszik rajta. Max. 45-nek nézném. Csak a tablók miatt sejtem hogy egy tízest rá lehet még dobni. Az asztalra lecsapta a naplót, ezzel jelezve, hogy bejött, és szeretne órát tartani. Mikor leültünk , átismételtük a múlt órai anyagot, és haladtunk tovább. Jó fej volt és nem feleltetett. Ránéztem Ákosra. Az Arcán megkönnyebbültség tükröződött. Jöhettek az egyenletek algebrai kifejezésekkel.
Hamar elszállt az óra, és sok házit kaptunk. Hurrá! Mihelyst kilépett a tanár az ajtón, felpattantam, és az ajtó felé indultam.
- Merre mész? – kiáltott utánam Rebi.
- Le! – kiáltottam vissza, remélve, hogy nem kell elmondanom, hogy a 11.s terméhez.
- Várj, én is megyek – mondta.
- Oké, de siess – mosolyogtam rá.
Egy percbe sem tellett, mire Rebivel az ajtó másik oldalán voltunk. Rengeteg diák volt a folyosón. Minden féle fajta. Emó, sportos, elegáns, visszafogott, konzervatív…
Ádám már lent várt.  Mikor meglátta a mellettem mosolygó Rebit, egyből bement az osztályba, és Alexszel az oldalán jött ki onnan. Akaratlanul is elmosolyodtam. Nekem most Rebi a legjobb barátnőm, és mindent tud rólam. Ádámnak Alex a legjobb barátja. Furán jött ki, de nekem ez a felállás tetszik. Egy kis ideig 4-en beszélgettünk, aztán mi Ádámmal elmentünk sétálni, Rebiék meg a büféhez mentek.
- Kimegyünk az udvarra? – kérdeztem.
- Nem – válaszolta Ádám határozott hangon.
- De miért?
- Mert nincsen kabátod.
- És ha felmegyek érte? – mosolygok rá. Ki akarok menni na.
- Nincs már rá idő.
Erre nem válaszoltam.
- Na és mit csináltatok tegnap? – törte meg a csendet Ádám.
- Dr. Csont maratont tartottunk – mosolyodtam el.
- Az jó. De a Miami helyszínelők az jobb – jelentette be.
- Az is jó, de a Bones jobb - mondtam. Amíg az osztályhoz nem értünk, addig ezen vitatkoztunk.
- Milyen órád lesz? – kérdezte, mikor végre hagyta magát meggyőzni arról, hogy a dr. Csont jobb, mint a helyszínelők.
- Várj, ezen gondolkodnom kell – mondtam. Mikor elindultam kifelé, nem is néztem meg, hogy mi lesz a következő óra.
- Addig majd én mondom, hogy nekem mi lesz! – nevetett fel. – Magyar. Az osztályfőnököddel.
- Nekem nem lesz ma órám az ofőddel – mondtam. – Rajz! Rajzom lesz! – kiáltottam fel. Az ofőjéről eszembe jutott a rajz.
- Fantasztikus – mondta. – És ki a tanárod?
- Gerhard Csaba. Miért, van másik is?
- Van, de nem tudom ki az. Látásból ismerem csak. Egy alacsony, szőke, hosszú hajú nő. Folyton batikolt ruhákban jár, és nadrágban sohasem látod.
- Igazi művészlélek lehet.
- Vagy csak szimplán hippi – nevetett fel Ádám.
Megszólalt a csengő. Fájdalmasan hangzott. Pedig nem az a régi fajta csengő. Igazából nem is csengő. A hangszóróból dallam üvölt. Külön dallam a jelző, a becsengő és a kicsengő is.
- Másfél perc – mondom szomorkásan.
- Következő szünet? – kérdezte Ádám.
- Nem jó. Rajz után a fél szünet elmegy azzal hogy a helyére pakolunk mindent. Gerhard mindig teljesen átrendezteti a termet. És utána?
- Nekem tesim lesz – mondta.
- De hát nagy szünet lesz!
- Igen. Normális esetben nem is érdekelne, hogy tesi lesz utána, de szertornázunk. És felmérés lesz. Ilyenkor bemehetünk előbb a terembe, és a gyűrűzést még gyakorolnom kell – mondta. Megöleltem.
- Hát akkor, majd táncon találkozunk – mondtam. Erősebben ölelt.
- Ha előbb nem jön össze, akkor ott biztos. Majd megint lenyűgözöm a barátnőidet – nevetett.
- Nem mondanám őket a barátnőimnek – jelentettem be. – De szerintem nem kell őket MEGINT lenyűgöznöd. Tuti megjegyeztek.
- Sikerélmény – mondta. Tudom, hogy csak viccel, de néha megijedek, hogy mi van, ha komolyan mondja. El akartam engedni, de mihelyst lazítottam a karomon, ő szorosabban ölelt. – Baj van?
- Nem! Dehogy! – mondtam és próbáltam mosolyogni. – Örülök a sikerélményednek.
- Aha – mondta, és tuti átlátott rajtam. – Na, de megyek, mert el fogok késni, az ofőd meg leszedi a fejem.
- Na az tuti – nevettem fel -, főleg ha látott velem a folyosón. Dupla figyelem!
- Hát akkor, meghúzom magam – nevetett ő is, majd nyomott egy puszit a homlokomra és elment.
Besomfordáltam az osztályba. Kiraktam a lapjaimat, meg minden egyéb cuccomat, aztán a maradék időre hátrafordultam az ikrekhez.
- Na mi újság? – kérdeztem mosolyogva. Rám néztek (kb. fél percre) aztán lenéztek a lapjukra.
- Semmi – mondta Matyi.
- Unalmas volt a szünet – mondja Dávid.
- Ja – helyeselt a tesója. – Se te, se Levi, se Rebi. Ákos meg csak a telóján pötyög. Gondolom Levivel beszél. De mióta Rebi Alexszel jár, azóta folyton a telóján pötyög. Szóval nem hinném, hogy csak Levivel beszél.
- Értem – mondtam. – Engem ma már nem kell többet hanyagolnotok.
- De máskor igen – mondja szomorkásan Dávid. – Ha te is olyan leszel, mint Rebi, akkor soha nem leszel velünk.
- Év elején jó volt – mondja Matyi. Jaj szegények. Hiszen barátok vagyunk! Nem hanyagolhatjuk őket.
- Nyugi! Sosem foglak hanyagolni titeket sem, Levit sem, Ákost sem – mondtam, és őszintén remélem, hogy tényleg nem leszek ilyen. – Rebire rátérve meg azt kell, hogy mondjam, hogy most csak azért van mindig Alexszel, mert a haverjainak van bandája, ahova énekest keresnek. Rebinek meg jó a hangja és szeret is énekelni. Szóval lehet, hogy ő lesz az énekes.
- Hát, remélem sikerül neki – mondja Dávid.
- Én is – vágtam rá. Közben becsengettek, és a tanárra sem kellett sokat várni.
Op-artot rajzoltunk. Nekem ez nagyon tetszik! Gömbök, meg vonalak... és színes! A kedélyállapotot ábrázolják. Minél színesebb annál jobb az ember kedve. Egy-egy sötét folt pedig a rossz emlékeket, vagy rossz érzéseket szimbolizálják. Általánosban is rajzoltunk már ilyeneket. Főleg rajzszakkörön.
Aztán szünetben Rebi eltűnt. Aztán a következőben is. Folyton eszembe jutott, amit az ikrek mondtak. Mi van, ha Rebi akkor is hanyagolni fog minket, amikor már annak a bandának az énekese lesz?! Remélem nem!
Az órák hamar elszálltak. Németből (3. órában) feleltem. 5-öst kaptam. Dupla tesin unatkoztam a felmentés miatt.  Törin meg Balogh Tomi (fekete hajú, zöld szemű, és sápadt, fehér bőre van) felelt. 3-mast kapott. Kicsit sajnáltam szegényt. Biztosan tanult, mert magától tudta mondani, csak mikor a tanár keresztkérdést tett fel neki, abba belegabalyodott, és elvesztette a fonalat. Kedves srác. Év elején is mindig köszönt, akkor is,, mikor még azt sem tudta ki vagyok. Csendes srác, bár a barátaival jól el szokott hülyülni. Sokat mosolyog, de ez miatt a hármas miatt, csak egy szomorkás, amolyan „Tudomásul vettem, de nem örülök neki!” mosolyra futotta.
Ámbár Rebi lelépett minden szünetben, én jól éreztem magam. Ákossal meg az ikrekkel minden szünetben hülyültünk. Idióta egy társaság. Ezért közéjük illek! :)
Suli után, mikor hazaértem, minden cuccommal együtt a konyhába mentem, és meglestem, hogy anya milyen utasításokat hagyott itthon nekem egy cetlin.
„ Liza! Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne táncra menned. Mindenesetre ezt a döntést rád bízom. Úgy gondolom, elég nagy vagy már ahhoz, hogy meg tudd ítélni az egészségi állapotodat! A cuccaidat összepakoltam és a gardróbszobában hagytam. Virág kérdezte, hogy ma lehet-e rád számítani táncon, és hogy tudtad-e gyakorolni a lépéseket a videók alapján. Mondtam neki, hogy gyakoroltál, de nem tudom, hogy tudsz-e menni a mai edzésre.
Az ebéd sóska. Csináltam neked mellé tükörtojást, mert tudom, hogy úgy szereted!
Sok sikert a mai délutánodhoz!
Sok puszi:
Anya!
Ui.: Remélem jó döntést hozol!”
Azzal az U.i.-tal arra akart rávenni, hogy ne menjek. De nem jött össze! Már nagyon hiányzott, hogy a zene átjárja az ereimet, és végre rendesen táncolhassak.
Gyorsan megettem az ebédet. Cuccot cseréltem és már mentem is a kerületi sportcsarnokba. Az öltözőben a legtöbb lány örömmel fogadott, de persze mindig van olyan, aki nem egészen. Nóri mellé pakoltam a cuccomat az öltözőben. Előkaptam a fekete rövid gatyát, meg a fekete-fehér felsőt, és már öltöztem is. Hamar kész voltam, és bementem Virághoz. A fiúk közül is voltak már ott.
- Sziasztok! – köszöntem oda nekik fülig érő mosollyal.
- Liza! – mosolygott rám Virág. Közben a fiúk köszöntek és nézték tovább a…a…a nem tudom mit, Virág laptopján. – Nagyon örülök, hogy meggyógyultál.
- Hát még én – jelentettem ki nevetve.
- Igen, azt sejtem. Örömmel hallottam anyukádtól, hogy még betegen is táncoltál.
- Hát, úgy néz ki, hogy mindig megszegem a szabályokat.
- Ezt hogy érted? – Virág fürkésző tekintettel nézett rám.
- Hát, hogy betegen is táncoltam, meg igazából, most se szabadna – mondtam. – Csak a verseny miatt mindenképpen el akartam jönni.
- Hogy-hogy nem szabadna? – kerekedett el Virág szeme.
- Még köhögök. Az orvos szerint elég rondán.
- Értem. De ha úgy érzed, hogy meg kell állnod, és egy kicsit pihenni, akkor minden képen ülj ki. Jó?
- Persze. Mondani is akartam, hogy lehet, hogy majd ki kell állnom pár percre. De már annyira hiányzott a tánc.
- Ismerős érzés – bólogatott. – Én is ilyen voltam és még mindig ilyen vagyok.
Elmosolyodtam. Erre nem adtam más választ. Szerintem ez bőven elég volt. De nem is tudtam volna, akkor sem, ha akartam volna, mert a többiek betoppantak a Csarnokba.
- Oké lányok, fiúk! Akkor melegítés! – kiabált Virág.
Beálltam a többiek közé. Valahogy legyengített a betegség. Jobban elfáradtam a bemelegítés közben, mint eddig bármikor.
Aztán jöhetett a tánc. Az első két pár zenéje nem tudom, hogy mi. A miénk, az viszont alap. Azt tuti, hogy mindenki ismeri. Avril – Girlfriend. Legalábbis egy része. Nagyon jól össze voltak válogatva a számok. És, közben észrevettem, hogy minden párnak más a ruhája. Vagyis a felsője. A miénk fehér, Lauráéknak rózsaszín stb. Úgyhogy, tuti nagyon jól fog mutatni. Azt első táncnak vége, és a a többiek suttogni kezdtek. 2 oka lehet. Vagy elrontottam valamit, vagy megjött Ádám. Mivel nem szólt Virág, hogy hibáztam volna, ezért a lelátóra néztem. Naná, hogy megjött Ádám. A lányok mind felfelé nézegettek, én meg csak intettem egyet, és figyeltem a kezdésre. Indult a zene. A lányok még mindig pusmogtak, aztán a zene hirtelen leállt.
- Lányok! Az öltöző arra van – mutatott a kijárat felé Virág. – Ha nem táncolni, hanem beszélgetni jöttetek, akkor arra felé kéne mennetek, és nem itt nyüzsögni. Ezzel csak hátráltatjátok a munkánkat!
A suttogás abbamaradt, a zene pedig ismét elindult. Van egy rész a táncban, amit még nem tudok. Pedig az a fő rész. Emelés. De fogalmam sincs, hogy milyen.
- Te tudod az emeléses cuccot? – kérdeztem Áront két tánc között.
- Igazából nem – mondta. – Amíg te nem voltál, Virág nem rakott mellém senkit. És igazából, nem is akartam volna.
- De biztos jobb lett volna  - vágtam rá egyből.
- Szerintem meg nem. Mikor is kezdtünk el táncolni?
- 5 évesen – vágtam rá egyből. Óvodatársak voltunk. Akkor még csak társastáncot tanultunk, és mivel én táncolni akartam, anya megkérdezte Áron anyukáját, hogy nem lenne-e Áron a párom.
- Igen. És most hány évesek vagyunk? – mosolyodott el. Na igen. Ez sem nehéz kérdés. A szülinapunk között csak 4 nap van. És mind a kettőnké nyáron van. Az Ároné június 14-én, az enyém meg június 18-án.
- 15 – mosolyogtam vissza rá.
- Tehát, 10 éve táncolunk – mondta, mire bólogattam. – Azóta, hányszor fordult elő, hogy nem te voltál a párom?
- Hát, ő… - gondolkodtam el. Egyszer egy csacsacsában, meg talán az egyik keringőben. – Kétszer, vagy háromszor.
- Igen, és az borzalmas volt – jelentette ki, de igaza volt. Mi már egy „összeszokott” páros vagyunk. Nem jó, ha mást pakolnak mellénk.
- Igazad van – nevettem fel.  – Már értem, hogy mit akartál ezzel mondani.
- Akkor jól van – mosolygott rám. Így olyan, mintha egy fotózásról jött volna. Magas, szőke hajú, nagyon fehér bőrű, és smaragdzöld szemű. Igazából, olyan, mintha a tesóm lenne. Bár nem mondok el neki sok mindent, de ha bajom van, akkor mindig jól tippel azzal kapcsolatban, hogy mi is a bajom oka.
Visszamosolyogni sem volt idő, mert ismét kezdődött a zene. Ismét átjárta a ritmus az ereimet. A mi zenénké meg aztán pláne.
- Ő a barátod? – biccentett Ádám felé, mikor vége volt az edzésnek, és az öltözők felé haladtunk.
- Igen – mondtam. Áron elmosolyodott, és ebből arra következtetek, hogy elpirultam.
- Gratulálok – mondja őszinte mosollyal.
- Köszi! – mosolyogtam vissza rá. – És neked? Valaki?
- Van egy lány. Majd elküldöm üziben az adatlapját.
- Okés!
- De lehet, hogy valamelyik edzésre ő is eljön. Bár még nem a barátnőm.
- Majd lesz! – mosolyogtam rá.
- Na, majd pénteken találkozunk! Szia! – köszönt el, mikor odaértünk az öltözőkhöz.
Az öltözőben felkaptam a cuccomat, és a fürdőbe mentem. Jó meleg vízben megfürödtem, meg aztán jó gyorsan meg is törölköztem, és felvettem a ruháimat, mert fáztam.
- Na, jött a barátod! – mondta Nóri.
- Honnan veszed, hogy a barátom? – kérdeztem vissza.
- A múltkor is ő jött. – mondta magabiztosan, aztán hozzátette: - Meg, meghallottam, amit Áronnal beszéltetek.
- Fantasztikus – mosolyodtam el. Közben végeztem, és már a kabátomat húztam. – Na de megyek! Majd beszélünk. Szia! Sziasztok!
Alig vártam, hogy kilépjek az öltözőből. Ádám a bejárati ajtónál állt.
- Szia! – kiabáltam rá, mire megfordult.
- Szia! – mondta.
- Na, sikerélmény?
- Ha hiszed, ha nem a legnagyobb sikerélményem van ma! – mondta. Kicsit elkeseredtem, mert én viccből kérdeztem, de a válasz teljesen komoly volt.
- Igen? – kérdeztem. Közben próbáltam leplezni a szomorúságot a hangomban.
- Igen.
- És elmondod?
- Szeretnéd tudni? – kérdezett vissza, mire elgondolkodtam. A fejemben hirtelen ezernyi gondolat kezdett cikázni. „Vajon akarom tudni? ” „Túl komoly volt!” „Lehet, hogy én is csak egy trófea leszek?” „Mekkora sikerélmény lehet, hogy az összes táncos lány oda van érte!”
- Nem – böktem ki végül, mire elmosolyodott. Mintha erre számított volna.
A fejembe húztam a csuklyámat, megfogta a kezem és elindultunk hazafelé. Most nem éreztem a lepkéket a gyomromban. Túlságosan lefoglaltak a kérdések és a gondolatok. Egészen hazáig meg sem szólaltam, ott is csak azért, muszáj volt mondanom valamit.
- Bejössz? – kérdeztem.
- Szüleid? – kérdezett vissza.
- Még dolgoznak. Mostanában sok dolguk van, és későn érnek haza.
- Szeretnéd, hogy bemenjek? – kérdezte mosolyogva.
- Ha a sikerélményed nem olyan nagy, hogy nem férsz be vele az ajtón, akkor nyugodtan gyere – mondtam neki flegmán. Ezen még jobban mosolygott, amivel engem csak felbosszantott. Hátat fordítottam, és bementem a lakásba, majd ki a sziklakert, és az erdős rész közötti sík területre sétáltam. Nem volt olyan hideg, mint reggel, és gondoltam kiszellőztetem a fejem. Nem mintha nem lettem volna eleget a levegőn. Ádám jött utánam.
- Baj van? – kérdezi amikor végre megálltam az udvaron.
- Nem – flegmáztam tovább.
- Nem úgy látom – mondja teljesen komoly hangon.
- Jé, nem vagy vak – jelentettem ki.
- Jé, tényleg – mosolygott rám. – Hát nem nagyszerű?
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem.
- Mit? – kérdezett vissza.
- Ezt!
- Talán ezt? – kérdezte, és magához húzott. Megölelt. Ettől csak mérgesebb lettem.
- Ölelgesd a többi táncost! – kiáltottam rá. – Úgyis olyan nagy sikerélményt okoztak. – Erre megint elmosolyodott, és egy kicsit eltolt magától. Én elengedtem, de az ő keze a derekamon maradt.
- Főleg egy táncos! – jelentette ki.
- Fantasztikus – mondtam ridegen. – Akkor keresd meg, és öleld meg őt.
- Keresnem nem kell – mondta. – Itt van előttem, és éppen az előbb is Őt öleltem. Csak, gondoltam kicsit elengedem, amíg elmagyarázom neki, hogy nekem nem az a sikerélmény, hogy a többi táncost levettem a lábáról, hanem hogy Őt elvarázsoltam. – Mikor ez eljutott a tudatomig, elszálltak a gondolatok, és a lepkék feléledtek a gyomromban. Azt sem tudtam mit csináljak. Nem volt olyan meleg kint, de hirtelen levert a víz. Csak néztem rá, és nem tudtam mit mondani. Csak úgy, átkaroltam a nyakát. Igazából, nem is tudtam, hogy mit csinálok. Aztán maga felé húzott. Zavaromban lehajtottam a fejem, és a kapucni, ami egészen odáig a fülem mögött volt, belezuhant az arcomba. Felnéztem, de nem láttam semmit. Mielőtt még elengedtem volna Ádámot, ő lehúzta a fejemről a csuklyát. Megöleltem. A kezem még mindig a nyaka köré fonva, a fejemet pedig a vállára hajtottam. Egy kicsit ellépett, és a feje pont az enyém mellett volt. Az arcát oldalról az enyémhez érintette. A szívem olyan gyorsan vert, hogy szerintem még Ádám is érezte. A fülemben sem hallottam mást, mint a lüktetését.
Kicsit felém fordította az arcát, és adott egy puszit. Aztán felé fordultam. És….és…és…  Megcsókolt! Lehunytam a szemem. A térdeim megremegtek, és azt hittem, hogy azon nyomban összeesek. Ilyesmit még soha nem éreztem.
Akkor sem voltam ilyen boldog, mikor negyedikben Áronnal korosztályos bajnokok lettünk. Pedig az sem volt semmi érzés!  Ott állni a közönség előtt, a dobogó tetején! Mint nyertesek, el kellett táncolnunk a nyertes táncot, és amikor végeztünk, vastapsot kaptunk.
Itt is a dobogó legfelső fokán állok. És a legjobb nyereményem van! Ha lehet így tárgyiasítanom.
Aztán, mikor összeszedtem magam, elléptem Ádámtól. A vigyort nem lehetett letörölni a képemről (és még most is mosolygok). Ádám is mosolygott. Valahogy úgy, mint én. Körbe néztem.  Szürkület volt. Az ég sötétszürke volt, a sziklakert világosszürke. A sötétedés miatt a fák árnyéka egybefüggő, fekete foltot alkotott, és a fán maradt pár levél, amik amúgy is már elég szárazak, és sötétbarna színűek, most még sötétebbek voltak.
Én meg ott, a kert közepén ragyogtam a boldogságtól. Színt vittem a világba. Ádámmal együtt.
- Menjünk be jó? – szólaltam meg.
- Oké – mosolygott rám a barátom!
Oké. Kezdtem megnyugodni. Azt hiszem. Már ha ezek után az ember képes megnyugodni. Bementünk a nappaliba. Ádám szokásához híven a képeket kezdte nézegetni. Mikor odaálltam mellé, átkarolta a derekam, és magához húzott.
- Aranyos kislány voltál – mondja.
- Aha, szóval csak voltam – nevettem fel. – Ezt megjegyeztem.
- Ahogy gondolod  - nevetett fel, majd nyomott egy puszit a homlokomra. – Még nem is láttam a lakosztályodat – mondta, és az egyik régebbi képre mutatott, amin éppen a szobámban vagyok, a szőnyegen fekszem és olvasok.
- Én sem láttam még a tiédet – jelentettem ki. – De szeretnéd látni?
- Persze – bólintott.
Megragadtam a kezét, és elráncigáltam a lépcsőhöz, aztán fel azon. Megmutattam neki mindent. De nem tartott sokáig az idegenvezetés, mert megszólalt a telefonja. Mikor lerakta megölelt (már automatikusan a nyaka köré fonom a kezem), és megszólalt.
- Igazából, cukrászdába akartalak vinni – mondta. Erre elmosolyodtam. – És anya már keres, hogy hol vagyok.
- Menj csak – mondtam. De nem éppen olyan mozdulatot tettem ami elősegítené, hogy el tudjon indulni. Szorosabban öleltem.  Aztán végül is elengedtem.  Vagyis nem egészen. A kapuig fogtam a kezét.
- A sikerélményedet nem tudod elvinni – mondtam mikor kilépett a kapunk.
- Hát, sajnálom. Pedig nem szívesen válok meg tőle – mondta mosolyogva. Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet. Odarántott magához. Megöleltem. Átkarolta a derekam. Megint magához húzott, és ismét megajándékozott egy csókkal. Az előzőből sem eszméltem fel teljesen, de nem is hagyja, hogy feleszméljek. Ellépett tőlem, nekem meg, meg kellett támaszkodnom a kerítésben hogy állva tudjak maradni.
- Na majd akkor holnap találkozunk – mondta mosolyogva.
- Holnap – ismételtem meg.
- Szia Liz! – intett.
- Szia – mondtam, de nem tudom, hogyan jött ki szó a számon. Fizikailag ott voltam, de a gondolataim a két csók között ingáztak.
Bementem a házba, és olyannyira fel voltam dobódva, hogy összedobtam magamnak a vacsit. Elvégre már 7 óra volt, és 6 után amúgy se nagyon akartam enni. De hát, van ilyen. Csináltam salátát, meg sütöttem pirítóst, tószt kenyérből. Vacsinak pont jó.  A salátához összedobtam öntetet is, és mire végeztem, és meg is vacsoráztam, már fél kilenc  volt.  A salátából meg az öntetből is maradt annyi, hogy anyuéknak elég legyen. Írtam egy cetlit anyunak, hogy a cuccok a hűtőben vannak, és majd csináljon mellé pirítóst, aztán a gondolataimmal együtt először a fürdőbe majd a szobámba vonultam.
Mai nap: 10*****♥ Azt hiszem ez elég magyarázat! :) Jaj, Ha ezt Vikinek elmesélem!!! :$ :))