XXX.

November 16. (később)
Útközben nagyon elmélyedtem a gondolataimban. Ádám szülei nem tudják, hogy én vagyok a barátnője. Mi van ha nem tartanak elég jónak a fiúkhoz? Elzavarnak? Vagy ami rosszabb, bájmosollyal tűrnek amolyan megszoksz vagy megszöksz stílusban állnak majd hozzám? Vagy elviselnek majd, mert úgyis tudják, hogy a fiúk nemsokára elmegy és akkor majd biztos vége?
- Hé! – bökött oldalba Ádám. – Valami baj van?
- Nem, dehogy – mondtam mosolyogva.
- Nem úgy nézel ki. De ha nem is mondod el, majd azért nálunk mosolyt is erőltethetnél az arcodra.
- Na jó – mosolyogtam rá és megálltam. – Kicsit félek.
- De miért?
- Mert nem tudom, a szüleid mit szolnak majd ahhoz, hogy egy csomó nálam szebb lány van, és mégis én lettem a barátnőd.
- Ne hülyülj már! – mondta, és megálltunk. - A szüleim tök bírnak.
- Aha, mikor ott vagyok. De ki tudja amúgy mit gondolnak rólam.
- Én. Aznap éjjel, mikor nálunk vacsoráztatok, elmentem a nappali előtt, és meghallottam, ahogy rólad beszélnek. Azt mondták nagyon csinos és udvarias lánynak ismertek meg.
- Tényleg?
- Igen. És amikor mi voltunk nálatok, hazaúton arról beszéltek, hogy mennyire aranyos vagy. Még engem is megkérdeztek, hogy mit gondolok rólad.
- És mit mondtál? – szólaltam meg, de nem mertem ránézni.
- Azt hogy elbűvölő vagy – mosolygott rám.
Ránéztem. Bele a kék szemébe. Hírtelen elszállt minden félelmem. Nem volt más, csak mi ketten. Megöleltem Ádámot. A kezem automatikusan a nyaka köré fontam, ő pedig a derekamnál ölelt meg. Pár perc múlva eltolt magától és megcsókolt. Igen, a gyomromban a lepkék feléledtek. Nem nagyon voltam még hozzá szokva.
- Na, megnyugodtál? – kérdezte mikor elengedett.
- Azt hiszem, egy kicsit igen – mosolyogtam rá.
- Akkor jó, mert nemsokára megérkezünk – mondta.
- Az mennyi idő? – kérdeztem.
- Pár perc.
- Hú, akkor még talán kitart a mosolyom – nevettem fel.
- Úgy szeretem, hogy ilyen bolond vagy – nevetett Ádám is.
- Akkor ha komoly lennék, észre se vennél? – viccelődtem.
- Nem, akkor észre se vennélek – folytatta a viccet Ádám.
- Akkor komoly leszek – jelentettem be.
- Már nem jön be, hiába akarsz lerázni.
- Jaj… előbb kellett volna?
- Jóval előbb – mondta és adott egy puszit. – Megjöttünk.
- Na akkor mély levegő – mosolyogtam rá.
- Csak nyugalom – mondta és kinyitotta a kaput. A kutyák már szaladtak is hozzánk. Bagira és Léna. Mikor közelebb értek, megismertek minket. Megsimogattam Lénát, erre persze Bagira is odajött. Hát igen. Már ismernek.
 - Hát, a kutyáitok szeretnek – mondtam mosolyogva, mikor abbahagytam a kutyázást.
- Anyáék is szeretni fognak.
- Na és te? – kérdeztem hatalmas vigyorral.
- Én nem biztos – mondta „komolyan”.
- Hát akkor én megyek – mondtam és megfordultam. Tettem egy lépést mire Ádám elkapta a kezem és visszarántott. Még egy csókkal ajándékozott meg. - Na jó, talán maradhatok.
- Ajánlom is – mosolygott rám. Megfogta a kezem, és bevezetett a házba.

Maga a ház nem az utca felől, hanem az udvar felől nyílt. A bejárat előtt volt egy nagy terasz. Sajna a bútorokat nem nagyon láttam, mert már sötét volt. És az sem mellékes, hogy HIDEG!
Bent a lakásban már világos volt és meleg. Mióta utoljára Ádáméknál jártam, elég nagy változás következett be.
Az ajtóval szemben ugyan úgy ott volt az emeletre felvezető lépcső. Azonban a fal színe világos szürke volt. A fal, ami a folyosót elválasztotta a nappalitól, eltűnt. Így nem egy folyosóra érkeztünk, hanem egyből a nappaliba. A leghosszabb falon, kanyargó vonalmintákból álló tapéta volt. A vonalak a fal színénél egy picit sötétebb árnyalatúak voltak.
A bútorokat is leváltották. Már vajszínű bőrkanapék, és bőrfotelok vannak és persze üvegasztal. A szekrények is fehérek. Azonban a piros párnák, a szekrényen lévő piros díszek, és a falon függő képek ( amiknek szerintem semmi értelme sem volt, ugyanis össze-vissza voltak a festővásznakon a piros és fehér foltok) nagyon feldobták a helyiség hangulatát.
- Hú – nyögtem ki, mikor magamhoz tértem a bámészkodásból.
- Mi az? – mosolygott rám Ádám. – Még nem is találkoztál anyuékkal.
- Semmi. Csak… - kezdtem, de nem tudtam megfogalmazni, hogy valójában mit is akartam mondani.
- Csak?
- Csak sokat változott a házatok, mióta utoljára itt voltam – mosolyogtam.
- Ja,igen – mosolyodott el. –Nem gondoltad volna mi?
- Hát nem.
Megölelt, de hamar szét is rebbentünk, mert lépéseket hallottunk.
- Anyuék – mondta komoly hangon Ádám.
- Ajaj – húztam el a számat.
- Ne izgulj – szorította meg a kezemet.
- Próbálok – mondtam, és én is megszorítottam a kezét.
- Hát megjöttetek? – hallottam Enikő hangját a konyhából.
- Igen Anya – kiáltott vissza neki Ádám. Abban a pillanatban Enikő lépett ki a boltív mögül.
- Csak nem? – mosolyodott el, mikor meglátott.
- Jó estét! – köszöntem zavaromban.
- Ugyan már, egyszer már megbeszéltük, hogy nem vagyok én olyan öreg, hogy magázni kelljen – mosolygott ám. Nem látszott kelletlen mosolynak.
- Bocsánat. Csak… - mondtam volna, de nem tudtam megszólalni, mert megláttam Tibit is.
- Sziasztok! – köszönt nekünk kedvesen.
- Szia Apu! – mondta Ádám.
- Jó est…. – kezdtem, de észbe kaptam. Őt is tegeznem kell. – Szia.
- Nézd! – kezdte lelkesen Enikő. – A fiadnak milyen aranyos barátnője van!
Tuti, hogy abban a pillanatban elpirultam. Éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom. Nem a lepkék. Inkább…inkább annak a jele volt, hogy nagyon tartok attól, hogy Tibi nem fog örülni nekem.
De aztán, mikor rám mosolygott, elmúlt a gyomorgörcsöm.
- Igen, nagyon aranyos – mondta és alig észrevehetően bólintott.
Kb. fél percig csak álltunk. Én meg sem mertem mukkani, Ádám sem mondott semmit. Aztán végül Enikő megszólalt.
- Na fiatalok, ha nem akartok éhen halni, akkor menjünk a konyhába.
- Én támogatom az ötletet – helyeselt Tibi.
- Én is – mondta Ádám. Ezt követően mindenki rám nézett.
- Hát, menjünk – mosolyodtam el.
Kicsit, esetleg nagyon feszült voltam. Próbáltam leplezni. De nem sikerült. Tibiék előrementek. Én is indultam volna, de Ádám visszahúzott.
- Baj van?
- Nem, dehogy – mondtam, de nem tudtam a szemébe nézni.
- Igen, látszik – jegyezte meg. – Még mindig anyáéktól tartasz?
- Szerinted? – mosolyodtam el.
- Jaj, ne csináld már – mondta, közben odahúzott magához. Válaszul csak mosolyogtam. – Akár hiszed, akár nem, bírnak. Szóval most szépen engedd el magad, ne úgy álldogálj, mint aki karót nyelt, és legyél olyan amilyen szoktál. Ha meg akarsz felelni nekik, akkor ez a legjobb módja. Hidd el.
- Én nem akarok megfelelni nekik – mondtam. Bár tudtam, hogy tudja hogy nem így van. – Nekem elég, hogy neked elég jó vagyok.
- Na ha ezt megmondod nekik, még jobban kedvelni fognak.
- Na persze. Majd odaállok eléjük és bejelentem, hogy nem érdekel mit gondolnak, mert csak az számít amit te gondolsz nem? – nevettem el magam.
- Alap nem? – kérdezett vissza nevetve Ádám, majd elkezdett húzni a nappali felé.
Mire beértünk a konyhába, már meg volt terítve. Az asztal közepén, ott volt egy nagy tál lefedve. Ádám apukája az asztalfőnél ült, az anyukája pedig a bal oldalán. Tibi jobb oldalára ültetett Ádám engem, ő pedig leült mellém.
- Remélem szereted az oldalast – mosolygott rám Enikő.
- Igen – mosolyogtam vissza.
- Akkor jó – kezdett bele a mondandójába Tibi. – Ha nem szeretted volna idáig, ezután biztosan a kedvenc ételed lett volna.
- Anya nagyon finomra tudja sütni az oldalast – vágott közbe Ádám.
- Ne dicsérjetek már ennyit fiúk – mondta Enikő kissé elpirulva. – Inkább együnk.
Erre Tibi levette az edényről a fedelet. Oldalas és petrezselymes krumpli volt benne.
- Hű – csúszott ki a számon. Erre mindenki elmosolyodott. Jó na, nagyon gusztán nézett ki.
Először nekem kellett szednem. Vacilláltam, hogy vajon mennyit szedjek. Nem akartam se túl sokat, merthogy mit szólnának. Hogy biztos kieszem őket a vagyonukból. De túl keveset sem, mert akkor meg hátha azt gondolják, hogy nem bízom Enikő főzési képességeiben. Pedig, már ettem egyszer itt.
Szóval próbáltam egy ideális nagyságú adagot szedni, de nagyon éhes voltam, szóval lehet hogy még ez is nagyra sikerült. Mindenesetre senki sem tette szóvá. Persze hamar elfogyott.
Mikor végeztünk, Enikő összeszedte a tányérokat. Én felajánlottam, hogy segítek, de nem engedte meg.  Aztán hozott ki egy tepsit.
- Igazából, Feketeerdő tortát sütöttem, de nem volt kedvem a tortaformával szórakozni. Remélem nem baj. – mondta, mikor letette az asztalra a tepsit.
- Nem, dehogy – feleltem egyből. Ha anya süt, akkor ő se nagyon használja a tortaformát. Nagyon macerás.
- Biztosan? – kérdezett vissza. – Nehogy azt gondold, hogy nem tisztellek meg vele, mert egyébként nem nagyon használok tortaformát. Túl sok munka van vele.
- Anya is ezt szokta mondani – mosolyogtam Enikőre, aki láthatóan megkönnyebbült. Csak nem ők is paráztak egy kicsit a mai estétől? :)
- Látod anya, mondtam, hogy nem lesz baj – mosolyodott el Ádám.
- Jól van na – mosolygott végül Enikő is.
- Na, ha mindenki végre megnyugtatta magát, akkor ehetnénk? – vágott közbe Tibi. – Ugyanis én ennek tartogattam a helyet a gyomromban.
- Na, de Tibi – mondta Enikő és nevetésben tört ki.
Persze ez után Tibi nagy örömére Enikő felszelte a tortát. Én kaptam elsőként, de nem kóstoltam meg amíg a többiek meg nem kapták a saját kis szeleteiket. Isteni finom volt! Nem tudom, hogy Enikő hogy tud ilyen finomkajákat csinálni, de ez egyszerűen elképesztő.
Vacsi után még egy kicsit beszélgettünk négyen a suliról, a délutáni programokról, a terveimről. Az, hogy Ádám elmegy, nem jött szóba. Jobb volt így.
- Hát, elnézést fiatalok, de nekem most mennem kell – mondta Tibi -, mert apádnak holnapra a főcímlap terveit be kell mutatnom, és még nem tartok vele sehol.
- Persze, menj csak nyugodtan – mosolyogtam.
- Akkor én is itt hagylak titeket – mosolyodott el Enikő is. – Megyek, és elmosogatom az edényeket.
- Segítsek? – érdeklődtem kedvesen.
- Nem kell köszönöm. Nem azért jöttél, hogy házimunkát végezz – mondta, és már szedte is a tányérokat az asztalról.
- Na, akkor megmutassam a házat? – nézett rám Ádám.
- Felőlem – feleltem.
- Akkor, először lent megmutatok mindent. Ha neked ez így megfelel.
- Naná – nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Olyan boldog voltam. Ádám szülei látszólag kedvelnek, talán még örülnek is nekem. Plusz még kettesben lehetek Ádámmal. Ennél jobb nem is lehetne.
Igazából a lenti részt most nem fogom részletezni. Egyrészt mert nem nagyon figyeltem, másrészt pedig a legtöbb időt az emeleten töltöttük.
Hát, az emelt. A felső szint teljes egészében Ádám szobája. Irtó nagy. Az egész szoba szürke és krémszínű. Meg itt ott fekete szín is előfordul.
A szoba alakja teljesen szabálytalan. Ez volt az első ami megtetszett benne. Volt egy amolyan előszoba része, ami még kocka alakú volt, és tele volt tükörrel.
- Azta – szólaltam meg mikor felsétáltam a lépcsőn.
- Nem rossz mi?
- Mondjuk úgy, hogy van elég tükör ahhoz, hogy jól beállítsd a hajad – nevettem el magam.
- Hát akkor mutatok még valamit – mondta, és ellépett tőlem. Odasétált az egyik két részből álló tükörhöz, és széthúzta. Először nem láttam semmit, mert egy ablak volt szembe velem, de mikor elfordultam, ott volt az ágya, ami egy szekrénysorba volt beépítve. Azzal szemben volt egy kb. ugyan olyan szekrénysor, amin rengetek fénykép sorakozott, meg a szekrénysor közepén egy tv. Az ablak mellett volt egy kiugró rész. Oda volt téve egy íróasztal. Az íróasztalon egy laptop volt. Kíváncsiságból odamentem megnézni hogy milyen márka. Persze hogy Apple. Mi más? :)
Aztán közelebbről megnéztem az ablakot is. Befelé egy párkány volt kialakítva. Egy ember simán tudna rajta üldögélni, és kifelé bámulni az ablakon. Pár másodpercig hezitáltam, hogy leüljek-e, de aztán inkább folytattam a terepszemlét.
Az ágy mellett ott volt 3 gitár. Egy elektromos, egy fémhúros és az a bizonyos nejlonhúros gitár, amin akkor játszott, mikor először láttam a suliban, évnyitón.
Odamentem az ágyhoz, de ahogy felfigyeltem az ágyneműhuzatra, nevetnem kellett. Vannak a suliban a mosdóajtón ilyen emberfigurák. Lány és fiú. Na az egyneműhuzatán egy ilyen fiú „ábra” volt. Az „ábra” fekete volt,  maradék része pedig világosbarna. A takarón volt a figura teste, a párnán pedig egy fekete kör, ami az ábra feje volt. Annyira nevettem, hogy ráfeküdtem az ágyára, a fejemet pedig a párnába temettem.
- Sejtettem, hogy ez lesz a reakciód – mondta nevetve.
- Azt akartad, hogy megfulladjak a röhögéstől?
- Lehet – mosolygott rám. – Na lenyugodtál?
- Le – mondtam, majd felpattantam az ágyról.
- És mit gondolsz eddig?
Gyorsan odatrappoltam az ablakhoz, és leültem a párkányra.
- Egy saját Narniád van – jelentettem ki.
- Na az tuti. És még van amit nem láttál.
- Tényleg?
- Aha.
Erre megragadta a kezem és kirángatott az előszobába. Volt ott még két ilyen tükör. Az egyik mögött egy komplett fürdő rejtőzött, a másik mögött pedig egy gardróbszoba, amiből egy erkélyre nyílt egy ajtó.
- Na jó. Még valami, ami ilyen titkos valami? – kérdeztem elképedve.
- Most nem jut eszembe – mosolygott rám. Én csak odaléptem hozzá, ő pedig megcsókolt. A térdem megint elgyengült, a gyomrom ismét görcsbe rándult. Lassan kezdek hozzászokni. Ez ilyen Ádám velejáró.
Mikor elengedett, akkor úgy szaladtam át a szobába, mint egy kislány aki megunta a hintát a játszótéren, és kiszemelte magának a csúszdát.
- Hova mész?! – kiáltott utánam az óvó bácsim.
- Fényképeket nézegetni!
Miközben én a fényképeket nézegettem, Ádám leült az laptopjához, és valamit gépelni kezdett. Gondoltam, a párnáját a fejébe húzom. Az ágyig el is jutottam, de észrevett.
- Mire készülsz?
- Semmire – mosolyogtam.
- Ha fejbe dobsz, megcsikizlek! – nevetett fel, majd visszafordult a gépéhez.
Szépen lassan odasomfordáltam, és fejbe vágtam a párnával. Erre rám nézett azokkal a kék szemekkel, én meg csak álltam. Későn jutott eszembe, hogy esetleg futnom kellene.
Így aztán, elkapott. Nem tartott neki sokáig, mire az ágyra tudott dobni. És tényleg megcsikizett. Már sikítoztam, röhögtem és sírtam egyszerre. Aztán elengedett. Én meg felültem az ágyon, és megcsókoltam. Hiába volt felkötve a hajam, ott már mindegy volt. A kapálózásom miatt így is úgy is szétjött, de erre Ádám még rásegített. Beletúrt a hajamba. Kiszedte a hajgumimat.
- Na, és milyen fotókat láttál? – kérdezte, mikor végre hagyott levegőhöz jutni.
- Sokfélét. Mikor még cuki kissrác voltál, meg nyaralásos képeket. Meg egy csomó képen ott van Alex.
De volt egy, amin volt valami szöveg. Azt nem igazán értettem. Angolul volt, és nem értek angolul.
Erre felpattant, és elhozta a képet. Egy koncerten készült. Ádám és Alex a Simple Plan zenekarral állnak ott.
- Az van ráírva hogy Alexnek és Ádámnak a Simple Plan-től. És egyesével aláírták.
- Azta! És ez hol van?
- Angliában – felelte mosolyogva.
- Értem – mondtam és ránéztem az órámra. – Jaj, mennem kellene.
- Már ennyi az idő?
- Aham – húztam el a számat.
- Hát, jó, akkor menjünk – mosolyodott el.
Ráérősen lépkedtem lefelé a lépcsőn. Nem akartam hazajönni. Olyan jól éreztem magam.
Enikő és Tibi a nappaliban épp tv-t néztek.
- Anya, hazakísérem Lizit – szólt oda Ádám, miközben odaadta a kabátomat.
- Máris mentek? – pattant fel Enikő.
- Igen, mennem kell – mosolyogtam rá -, de nagyon jól éreztem magam. Köszönöm szépen.
- Mi örülünk, hogy eljöttél – mosolygott rám Enikő.
- Nagy meglepetés voltál a számunkra – tette hozzá Tibi.
Erre persze mosolyognom kellett. Gondolom bele is pirultam, mert Ádám megfogta a kezem, és az ajtó felé húzott.
- Sziasztok! – köszöntem oda. – És további szép estét.
- Neked is  Aliz – mondta Enikő.
- Jó utat hazafelé – mondta nekem Tibi, majd Ádámhoz fordult. – Vigyázz rá!
- Utasítás nélkül is azt tettem volna – mosolyodott el Ádám.
Kiléptem az ajtón. A két kutya persze már rohant felém. Megsimogattam őket, és már mentem is tovább. Ádám közben fogta a kezem, de nem szólt. Tudta hogy összegzem magamban a ma estét, és nagyon rendes volt tőle, hogy hagyott gondolkodni. Már az út negyedét megtettük hazáig, mikor végre megszólaltam.
- Azt a. – sóhajtottam egy nagyot.
- Na, megérte parázni? – kérdezte mosolyogva. Az utcai lámpák megvilágításában ez a mosoly még szebb volt, mint amúgy. Egy sövény mellett haladtunk el, aminek sikeresen nekimentem. Erre persze elkezdtem nevetni.
- Nem. Annyira nem – mosolyogtam. – De anyukádék sem voltak valami nyugodtak.
- Igen, tudom – mondta komoly hangon. – Már egy ideje próbálták kiszedni belőlem, hogy ki miatt volt szar kedvem.
- Volt szar kedved? – kerekedett el a szemem.
- Volt – mondta, és erre megálltam.
- Én sohasem láttam rajtad – jegyeztem meg.
- Jól tudok színészkedni – húzta mosolyra a száját. – Mikor ott voltál, nem akartam, hogy azt lásd, hogy szar a kedvem. De itthon más volt a helyzet.
Újra elindultam. Nem nagyon akartam hallani, hogy rossz kedve volt miattam. Három hónapja ismerem. Első látásra belezúgtam. Igen, nekem is sokszor volt szar kedvem miatta, de valahogy mindig elszállt. Már nem is foglalkozom vele. Szóval, emiatt az ő régi szomorúságával sem szeretnék foglalkozni. Az a múlt. Ez a jelen. És most csak a jelen és a jövő számít.
- A lényeg az ami most van – mosolyogtam rá.  – Azon ami történt már nem lehet változtatni.
- Tudom, és nem is bánom – mondta, majd magához rántott és megcsókolt. A térdem elgyengült, ott helyben összeestem volna, ha nem tart meg. Ez a csók elég hosszúra sikeredett, de nem bántam. Végül levegőért kapkodva indultunk tovább. A házunkig a ma estéről beszélgettünk. Ádám erősködött, hogy ő ugye megmondta, hogy nem kell paráznom. Amire persze én egyből védekeztem, hogy ez nem így működik. És hogy ha nem mondta volna meg, hogy a szülei nem tudják hogy én vagyok a BARÁTNŐ, akkor nem paráztam volna. Erre meg persze jött az, hogy akkor meg ott éreztem volna magam kellemetlenül, amikor a szülei elkerekedett szemmel, és zavartan néznek rám. Ezzel az érvvel már nem tudtam vitába szállni.
Mikor a kapuhoz értünk, észrevettük, hogy nem ég a lámpa. Sehol. Se a konyhában, se a nappaliban, se a folyosón. Tehát anyáék még nem értek haza.
- Bejössz? – kérdeztem Ádámot.
- Hát nem tudom…
- Gyere be!
- Na jó, de nem maradok sokáig, mert  anyáék aggódni fognak.
- Hívd fel őket – javasoltam. Szerintem ez logikus ötlet volt.
Elkezdte keresgélni a telóját. Átkutatta a zsebeit, de nem találta.
- Hát, nem hívom fel őket – nevetett.
- Akkor menj csak – mosolyodtam el.
- Igen? – nézett rám. – Elküldesz?
- El ám! – mosolyogtam rá.
- Akkor szia – mondta és megfordult.
- Khm…
- Mi az? – nézett vissza.
- Nem felejtettél el valamit?
- Tudtommal nem.
- Szerintem meg igen – mondtam.
Megfogtam a kabátját, odahúztam magamhoz és megcsókoltam. Először csak állt. Nem ölelt meg, nem csókolt vissza. Csak tűrte. Aztán mikor feladtam volna, elkapta a derekam, közelebb húzott magához, és megcsókolt. Egyszer csak elhúzódott, és hátat fordított.
- Holnap – szólalt meg, de nem fordult vissza.
- Holnap – ismételtem, és bementem a házba.
Újra elmentem fürdeni. Muszáj volt magamra engednem a vizet. Ilyenkor mindig a gondolataimba tudok mélyedni.
Később a szobámban lerogytam az ágyamra. Először csak üldögéltem, aztán a hátamra feküdtem, majd hasra. Vártam anyáékat. De aztán nem bírtam tovább, és lefeküdtem aludni.

XXIX.

November 16. Szerda
A suliban ma nagy felhajtás volt. A portán egy csomó gyerek sorakozott. Nem értettem, hogy mi ez az egész, és akkor még úgy voltam vele, hogy nem is akarom tudni.  Az osztályban nagy csend volt. Igazából, jóformán csak a mi hangunkat lehetett hallani. Dáviddal, Matyival és Ákossal folyamatosan hülyültünk. Rebi sehol.
Reggel Ádámmal jöttem suliba, és csak futó pillantást vetettem Rebire a suli előtt, mert inkább odamentem a buszmegállóba a többiekhez. Amit tegnap az ikrek mondtak, az nagyon megragadt bennem. Én nem akarok olyan lenni. Nem akarok Ádám miatt elhanyagolni vagy mellőzni senkit. És van egy olyan érzésem, hogy Rebi pontosan ezt teszi. Mostanában nagyon keveset van velünk. Még velem is jóval kevesebbet beszél. Bár, nem ő az egyetlen, aki mostanában mellőz engem.
Levi. Egyszerűen nem tudom, mi baja lehet. Mindenkinek küldött sms-t vagy e-mailt, hogy nem jön suliba, meg hogy mi a baja, engem meg kihagyott.
- Meg vagyok hívva a szalagavatóra! – rontott be az ajtón Dominika. Látszólag senki sem figyelt rá.
- Mi van? – kérdeztem halkan, hogy csak mi halljuk.
- Szalagavató – jelentette be Dávid.
- Nem mondod? – kérdeztem röhögve.  – Dávid, a fülem még jó.
- Hát, de mást én sem tudok – jött a válasz.
- Dehogynem – vágta rá Ákos. – Azt tudjuk, hogy Dominika ott lesz.
- Máris nem akarok elmenni – mondtam, és megfordultam. Ránéztem Dominikára, és azonnal elgondolkoztam. Őt vajon ki hívta meg? Engem vajon elhív majd valaki? Esetleg Ádám?
- Nem tudom ki az a szerencsétlen, aki meghívta Nikát – mondta Matyi, mire felröhögtem.
- Én is ezen gondolkoztam –nevettem tovább. – De az biztos, hogy annak a valakinek pszichológusra van szüksége.
A beszólásom osztatlan sikert aratott a többiek körében. Csámcsogtunk is ezen egy darabig. Ákos azt mondta, hogy ő majd beszél a suli pszichológussal a gyerek érdekében, mert ha ez így megy tovább, a gyerek diliházba fog kerülni. Erre Matyi rávágta, hogy akkor egyszerűbb lenne, ha a gyereket a diliházba küldenénk. Dávid ehhez hozzáfűzte, hogy akkor, ha a gyereket biztonságban akarjuk tartani, akkor a lehető legjobb az lenne, ha egy külföldibe vinnék.
Szórakozásunknak a csengő vetett véget. Pár másodperccel a dallam után, az első ajtócsapódásra felnéztünk. De nem a tanár volt az, hanem Rebi. Elvitte hátra a kabátját. Ákos felállt a padról, és átsétált a sajátjához. Rebi leült mellém.
- Szia – köszöntem neki, mert úgy tűnt, ő nem nagyon akar.
- Szia – mondta, de úgy, hogy rám se nézett. Kis ideig csöndben voltunk, de aztán nem bírtam, és megszólaltam.
- Hallottál a szalagavatóról?
- Igen. Alexszel megyek – mondta, nekem pedig elkerekedett a szemem. Mi van? Nekem ezt eddig miért nem mondta? Pedig tuti, hogy nem ma hívta el. Bár, nem biztos. Lehet mégis reggel hívta el.
- Tényleg? De jó! – mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra, azt remélve, hogy nem vette észre, hogy amúgy nem vagyok annyira boldog.
Megint beállt a csend. Kis ideig nem is szólaltam meg, de aztán valahogy nem bírtam tovább.
- Szerintem én nem fogok elmenni – mondtam. Erre felkapta a fejét, és fürkésző tekintettel nézett rám.
- Miért? – kérdezte.
- Ott lesz Dominika is – vágtam rá. – Az előbb, mikor berontott az osztályba, már egyből azt kürtölte, hogy őt meghívta valaki. Engem meg amúgy sem hívott még senki.
- Hát, én a helyedben eljönnék – mondta elég komoly arckifejezéssel.
- Miért? – kérdeztem. Nem tudtam miért kéne ott lennem.
- Ezt nem szabad elmondanom – sóhajtott.
- Mi van? – kerekedett el a szemem. A legjobb barátnőm, és nem mondja el?
- Megígértem Alexnek, hogy nem mondom el – mondta. Lenyeltem amit mondani akartam, és úgy meredtem rá, mintha szellem lenne. – Sajnálom.
- Ezt nem hiszem el – mondtam.
- Mondom, hogy sajnálom.
- Hagyjuk – mondtam, mert éreztem, hogy nem lesz jó vége, ha folytatjuk. – És mi van a bandával?
- Hát,  elvileg holnap megyek énekelni.
- Na az jó – mondtam. Ennek örültem, de annak nem, hogy mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle.
- Hé! – kiáltott fel Matyi. – Hány perce megy az óra?
- 20 – jött a válasz Evelintől.
- A tanár sehol! – örvendezett Ákos.
- Megyek és szólok neki – ugrott fel a helyéről Dominika.
- Ne merd! – mondta Ákos.
- Mert ki vagy te? Nem te  mondod meg, hogy mit csináljak – vágott vissza.
Ákos odament és elkapta a kezét.
- Engedj el Hombolygó! – kiabálta.
- Hé Boti – kiabált az osztálytársunknak. – Ott a kulcs. Zárd be az ajtót.
Boti elvette a kulcsot bezárta az ajtót, és lerakta a kulcsot. Ákos elengedte Dominikát, elvette a kulcsot a tanári asztalról és leült.
- Te majom! – kiabált Ákossal Dominika. – Mi van ha a tanár mégis jön? Vagy ha észreveszik, hogy nincs nálunk tanár?
- Én? Majom? – vetett rá lenéző pillantást Ákos. – Néztél már tükörbe? Egyébként meg, ha nem ordítoznál, akkor nem vennének észre. Szóval ajánlom, hogy ülj le a helyedre, vedd elő a telefonodat, és facebook-ozz rajta, ahogy amúgy is szoktad tenni.
Az egész osztály azt figyelte, ahogy Dominika és Ákos veszekednek. Szerintem titkon mindenki (még Evelin is) Ákosnak szurkolt. Dominika feje vörösödött, és már válaszra nyitotta a száját, mikor (legnagyobb meglepetésünkre) Evelin lépett mellé.
- Igaza van – védte Ákost. Ekkor hírtelen eszembe jutott, hogy év elején, épp abból lett balhé, hogy Evelinnek tetszik Ákos. Dominika lehurrogta miatta.
- Te ne szólj bele – puffogott Dominika.
- Szerintem is igaza van – mondtam.
- És téged ki kérdezett? – reagált le Dominika.
- Már bocs, de nem akarok miattad lebukni. Te is jobban tennéd, ha befognád a szádat. Vagy lejjebb vennéd a hangerődet – vágtam vissza. Már válaszra nyitotta a száját, mikor Dávid és Matyi egyszerre megszólaltak.
- Egy szóval kussolj!
Dominika dühödten megfordult és a helyére trappolt.
- Nem tudod miért nem jön be Jurácsik? – kérdezem Rebit.
- Nem, Alex nem mondta, hogy nem lesz – rázta meg a fejét.
- Hé Liz! – kiáltott oda nekem Ákos. – Nem jössz ide?
- De pillanat – mondtam, és Rebire néztem.
- Menj csak – mondta, és bedugta a fülesét. Hát jó.
- Megjöttem – léptem oda Ákoshoz.
- Gyere, beszélünk Levivel – mondta.
- Velem nem akar beszélni – jelentettem ki.
- Honnan veszed? – kérdezte.
- Nekem egyáltalán nem írta, hogy nem fog suliba jönni, és még csak azt sem mondta hogy mi baja – húztam el a szám. Szomorú lettem.
- Hát ez azért.. – kezdte de lenyelte a mondat végét.
- Tessék? – kérdeztem.
- Semmi – rázta a fejét. – Majd egyszer elmondom.
- De jó – mondtam ironikusan. – Ma senki nem mond el nekem semmit.
- Tényleg nem tehetem. Hidd el, szívesen elmondanám.
- Jó oké, értettem.
- Na beszélünk vele?
- Nem tudom. Beszélj vele te.
- Oké – bólintott. – Majd mondom neki, hogy itt vagy.
- Ne! Ne mond.
- Miért ne?
- Csak… Csak ne – mondtam. Eszembe jutott, hogy mikor beteg lettem, min gondolkoztam. És most… most van barátom.  Nem biztos hogy jó ötlet lenne, ha beszélnék vele. Meg amúgy is, neki is van aki tetszik, aki minden bizonnyal nem én vagyok. Ugyanis akkor tuti írt volna.
- Hát rendben – bólintott.
- Addig odamegyek Matyiékhoz – mondtam. – Majd ha befejezteted gyere oda.
Felálltam, és odahúztam a széket az ikrekhez. Mindenféléről beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy ők mennek-e szalagavatóra. Hát, naná, hogy mennek. Kiszemeltjük is van. Annyira elmerültünk a beszélgetésbe, hogy csak arra figyeltünk fel, hogy csengetnek. Ákosra néztem, aki még mindig halkan telefonált. Pár másodperc múlva odadobta Botinak a kulcsot, hogy nyissa ki az ajtót, de tovább beszélt. Kicsit ingerültnek látszott. Visszafordultam az ikrekhez, de a szemem sarkából azért figyeltem Ákost. Néha rám, néha pedig Rebire nézett, és magyarázott Levinek.
Egyszer csak kinyílott az ajtó. Ádám jött be.
- Hali! – köszönt úgy általánosságban mind enkinek.
- Szia Ádi –köszönt vissza neki nagy mosollyal Dominika. – Te is jössz szalagavatóra?
- Igen – nézett rá Ádám. – Ahogy hallottam, te is.
- Persze – mondta és felszegett állal nézett körbe. – Tudtommal rajtam kívül az osztályból eddig nem hívtak senkit.
- Tévedsz – mondta egy hang. Alex lépett be a terembe. – Rebit is meghívták.
- Hah! Engem már reggel meghívtak! – vágta rá Dominika.
- Engem már tegnap – mosolygott Alexre Rebi.
- Tegnap? Tegnap??? – akadt ki Dominika. De ezt a kérdést nem csak ő tette fel. Én is ezt kérdezgettem, de csak magamban. Szóval ez első megérzésem volt a helyes. De nem volt sok időm gondolkodni, mert Dominika folytatta. – Hogy lehet az, hogy tegnap? Hiszen még csak ma tudtuk meg az időpontot.
- Ti lehet, hogy csak ma – kezdte Alex, közben pedig intett a karjával Rebiek, hogy menjen oda -, de mivel mi bennfentesek vagyunk ebben a dologban, mi igazából már év elején is tudtuk.
Dominika dühöngve rohant ki az osztályból. Utánuk Rebi és Alex is kiment. Persze ők csak szépen nyugodtan. Hírtelen elkezdtem gondolkodni. Bennfentesek. Hogy lehetnek azok, mikor még csak 11-esek? Még van egy évük.
Egy kéz ért a vállamhoz. Megijedtem és összerezzentem. A gondolataim gyorsan elrejtőztek, és mosolyogva néztem fel Ádámra.
- Nem jössz ki? – kérdezte. Mielőtt még válaszoltam volna, az ikrekre néztem. Mosolyogva bólintottak.
- De – mosolyogtam Ádámra. Felálltam és elindultunk. Még az osztályban megfogta a kezemet. Mielőtt kiléptem volna a teremből Ákosra néztem. Még mindig telefonált. Vajon mennyi lehet a számlája?
- Figyelj, beszélnünk kell – mondta, mikor kiértünk. Rámosolyogtam.
- Előtte kérdezhetek?
- Na ki vele – mosolygott rám. Én elkomorodtam.
- Rebi nem mond el nekem szinte semmit. Amit elmond azt is csak harapófogóval tudom belőle kiszedni.
- Például mit?
- Reggel kérdeztem, hogy tudta-e, hogy lesz szalagavató. És csak úgy rávágta, hogy igen és Alexszel megy. Azt nem is mesélte, hogy meghívta. Én naiv meg azt hittem, hogy biztosan reggel hívta meg. De mint kiderült, nem.
- Ennyi? – kérdezte.
- Nem. Azt mondtam neki, hogy én lehet el sem megyek, mire azt mondta, hogy jobban tenném, ha elmennék. De megindokolni nem volt hajlandó. Azt mondta, hogy megígérte Alexnek, hogy nem mondja el.
Ádám arcán átfutott valami. De nem tudom, hogy mi. Túl gyors reakció volt.
- Eljössz velem szalagavatóra? – kérdezte és mélyen a szemembe nézett.
- Szeretnéd, hogy elmenjek veled? – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Igen – mondta. – szeretném, ha eljönnél velem.
- Akkor elmegyek veled – jelentettem ki.
- De, azt tudnod kell, hogy nem tudok végig melletted lenni – mondta komoly hangon. Még mindig a szemembe nézett.
- Tessék? – kérdeztem vissza, és elkaptam a tekintetem.
- Van valami, amiről mindenképpen beszélnünk kell – jelentette ki.
- Rendben. De előtte még kérdezhetek valamit? – kérdeztem.
- Persze. Hajrá – mosolygott rám.
- Hogy értette azt Alex, hogy bennfentesek vagytok? Hiszen még csak tizenegyedikesek vagytok!
- Ez az, amiről beszélni akartam veled – mondta. – Én idén szalagavatózom.
Leesett az állam. Hogy mi van? Nem tudtam megszólalni, csak néztem rá. Ezek szerint, ő idén kap szalagot, és idén táncol.
- Hogyhogy? – kérdeztem. Más nem is jött ki a számon.
- Tavaly rengeteg tárgyból előrehozott érettségit tettem, hogy a focira tudjak koncentrálni. Anyáék tök örültek neki. A legtöbb órára ezért úgymond poénból járok be. Az igazgató ugye tudta ezt, és megbeszélést tartott a tanári gárdával a nyáron. Ők pedig úgy döntöttek, hogy ha szeretnék, átmehetek az iskola németországi testvériskolájába – mondta és kis szünetet tartott. Nem tudtam reagálni rá. Csak álltam és magam elé bambultam. – Ugyanis az egyik érettségim, az németből volt. Emelt szinten, és dicséretet is kaptam. Így számukra egyértelmű volt, hogy megállnám ott a helyem. Év elején felkeresték a szüleimet, akik persze beleegyeztek, így már csak én maradtam.
- Tehát el fogsz menni – mondtam, és beleharaptam a számba.
- Akkor még nem ismertelek. Nem tudtam, hogy lesz valaki, aki miatt nemet kéne mondanom – mondta, és láttam a szomorúságot az arcán.
- Értem – mondtam, és alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Nem lehet! Nem! Még csak most vált valóra az álmom, és szerte is foszlik! Az első könnycsepp legördült az arcomon.
- Ne sírj! – mondta és magához húzott. Tudtam, hogy ő is szomorú, de nem bírtam abbahagyni. Szorosan ölelt.
- Pró…Próbálok – mondtam. Végigsimított a hajamon, majd eltolt magától. Letörölte a könnycseppeket az arcomról, és megcsókolt. Melegség futott végig rajtam. Éreztem még a szomorúságot is, de abban a pillanatban, mintha nem lenne semmi. Nem szabad sírnom! Előtte nem!
Mikor elengedett, megöleltem.
- Szóval akkor egy csaj miatt nem leszel végig mellettem – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, mikor kicsit összeszedtem magam.
- Pontosan. Méghozzá táncolni fogok vele  – mosolygott rám. Láttam rajta, hogy ő is csak nehezen mosolyog.
- Ha híres focista leszel, akkor majd beleírsz az életrajzodba? – nevettem el magam.
- Hát még meggondolom – mondta és nyomott egy puszit a homlokomra. Közben sajna megszólalt a jelző. Nem nagyon örültem neki. – Na, azt hiszem el kellene indulnom.
- Oké – mondtam, erre megint magához húzott és megint megcsókolt. Mikor elengedett megint elengedett megszólaltam. – Amúgy, az ofőd miért nem jött be hozzánk órára?
- Valószínűleg elfelejtett titeket – mondta.
- Akkor elég feledékeny. Húsz gyereket csak úgy elfelejteni – ráztam a fejem mosolyogva. – Na, de menj, mert nem érsz le időben.
- Igaz. Na szia – mondta, miután elengedett. Én elindultam az osztályba, ő pedig a lépcső felé. Mielőtt még lelépett volna a lépcsőre visszanézett rám. Először nem néztem oda. Csak a szemem sarkából figyeltem, de mikor láttam, hogy szomorú, odanéztem és mosolyogva intettem neki. Erre ő is elmosolyodott, visszaintett, és már el is indult.
Beléptem az osztályba, ahol persze a többiek őrjöngtek. Hát igen. Ez a mi osztályunk. Diliház.  Dominika ordított Bendegúzékkal, amiért azok az osztály hátsó részében lévő laptopot akarták „kiszabadítani a börtönéből”, azaz fel akarták törni a kis szekrényt. Az „én bandám” hátul röhögött, Daniék a táblára firkálgattak „nyuszikat”, a többieket sajna nem láttam, mert egy sajtdarab repült felém.
- Fúj! – kiáltottam fel. Majdnem eltaláltak. – Ez ki volt?
- Én – mondta Boti. – De nem téged akartalak.
- Valaki adjon egy alufólia darabot! – kiáltottam el magam. 2 másodperc múlva Dani előszedett nekem egyet a táskájából. Felvettem vele a sajtot és szépen lassan odasétáltam Botihoz. Minden tekintet rám szegeződött az osztályban. Még Dominika is abbahagyta az ordibálást. Boti viszont észre se vette, hogy felé tartok. Elmentem mellette, és a sajtot a fejére ejtettem.
- Jaj! Bocs! – nevettem fel. – Nem téged akartalak!
- Mi a … - tapogatta a fejét Boti. Eközben már mindenki röhögött az osztályban.
- Gratulálok Aliz! – hallottam egy morcos hangot. Dominika károgott. – Megmutattad az értelmi szintedet.
- Fogd be jó? – néztem rá.
- Bocs, hogy az én intelligenciám nagyobb a tiédnél – húzta gonosz mosolyra a száját. Nem értem miért nem bír engem.
- Nem is tudom ki játszott „Engem előbb meghívtak a szalagavatóra” játékot – kis hatásszünetet tartottam. Közben a fiúk kiabálni kezdtek. „Bunyó!” „Adj neki!” és egyéb hasonló mondatokat.
- Ráadásul vesztettél a játékodban – mondta Matyi helyettem is.
- Sikeresen leégetted magad – közölte Ákos. Elképesztő barátaim vannak.
- Pofa be! – kiabálta Dominika. Vörös fejjel ült le a helyére. Egyébként, nem értem, hogy év eleje óta mi a baja velem. Jó oké. Most már tudom. Ádámmal járok. És akkor? Attól még év elején nem kellett volna utálnia. Mindig ki akart okítani, vagy beszólt valami miatt.
Elindultam a padom felé.
- Élvezd csak a sikeredet – szólalt meg Dominika mikor elhaladtam mellette. – De ők is rád fognak unni, ahogy Rebeka is tette.
Úgy tettem, mint aki nem hallja. Egyébként olyan halkan mondta, hogy én is csak nehezen hallottam meg. Törin, magyaron, németen, angolon és kémián nem volt akkora szerencsénk, mint első órában. Sajna minden tanár emlékezett ránk.
Nagyszünetben találkoztam Ádámmal. Nem meséltem neki arról, amit Dominika mondott. A barátaimnak sem meséltem róla. Megtartottam magamnak. Úgyhogy kicsit szenvedtem miatta. És ez csak hab volt a tortán. Amúgy is nagyon rossz kedvem volt. Nagyszünetben is elsírtam magam. Utána meg ki kellett magyaráznom magam a barátaim előtt.
Suli után siettem haza. Anya hagyott cetlit. Azt írta, hogy apa fog értem jönni röpire a suliba, mert sietnem kell majd. Meg hogy az ebéd a hűtőben van.
Rohantam. Fel a lépcsőn, a szobába, onnan a fürdőbe, aztán le a lépcsőn a konyhába onnan a nappaliba, végül edzésre.
Az edzés dög unalom volt. Kevesen voltunk, mert sok mindenki megfázott. Hát igen. A hírtelen hideg.
Apa edzés végére pontosan odaért. Még nézte is, ahogy a tanárnő felkért, hogy mutassam be a levezető gyakorlatot. Szóval az öltözőben csak felkaptam a cuccom, köszöntem a többieknek és ismét rohantam.
- Szia Apa! – köszöntem a bejáratnál álló apunak.
- Szia Liza! – mosolygott rám.
- Milyen napod volt? – érdeklődtem.
- Nagyon kellemes. Kevés munka, a lapzárta bár közeleg, de nem vészes. Na és neked?
Elgondolkoztam. Vajon mindent el kéne mesélnem neki? Hogy rossz kedvem van, amiért
Ádám elmegy? Vagy hogy Rebi nem nagyon kommunikál velem? Vagyis inkább velünk. Vagy hogy Dominika már megint színre lépett?
- Á, semmi érdekes. Csak a szokásos – mondtam végül mosolyt erőltetve az arcomra. – A tanárok dilisek és elmaradt az első óránk, mert Jurácsik tanár úr elfelejtett minket. Amúgy miért kell sietnem?
- Nem tudom. Anyád azt mondta, hogy dolgod van délután – mondta apu.
- Igen? – kerekedett el a szemem. – Én erről eddig nem tudtam.
- Az jó dolog – mondta apu. – Akkor meglepetés lesz. Azt tudom, hogy anyád kirak neked valami ruhát mire hazaérsz.
- De jó! Akkor valahova megyünk – örvendeztem.
- Csak te mész kislányom – jelentette ki apa. – Én anyádat vacsorázni viszem ma.
- De hát … - kezdtem, de a beszélgetés közben már hazaértünk.
- Na én itt megállok, és amíg én bejárok a garázsba, te szépen felfutsz és letusolsz. Oké? – kérdezte, mire bólintottam, és már ki is nyitottam a kocsi ajtót.
- Szia Anya! – rontottam be a házba.
- Szia Liza! – kezdte anya. – Ma programod lesz kincsem, úgyhogy siess fel és…
- Tudom anyu! – vágtam közbe. – Apa már mondta. De azt nem mondta meg hova megyek.
- Majd megbeszéljük, ha összeszedted magad – villantotta rám mosolyát. Anyának nagyon szép mosolya van. Régen is és most is mindig megnyugtat.
- Oké – mondta és el is indultam fel. Már nem kapkodtam. Csak szépen komótosan.
- A ruhád a gardrób szobában – kiáltott utánam.
- Köszönöm!
Fürdés után a világos csőfarmert felváltotta egy sötétkék enyhén koptatott csőfarmer, a fehér pólót és a piros tornacipőt pedig felváltotta, egy pink, hosszított póló egy fekete mellkasig érő, fekete, cipzáras boleró meg egy pink tornacipő, amihez anya legvastagabb zoknimat rakta. A hajamat meg felkötöttem, és a kilógó tincseket egy rózsaszín masnis csattal csatoltam el.
- Anya! Kész vagyok! – kiabáltam le. Semmi válasz.
Már indultam volna le, mikor eszem bejutott, hogy anya kipakolta nekem a fürdőben a sminkcuccot. Szóval szeretné, ha minimálisan kifesteném magam. Közben eszembe jutott, hogy valószínűleg azért nem válaszol, mert készül a vacsorára. Tehát visszamentem a fürdőbe. Kis szempillaspirál, alapozó, pirosító és kész is voltam.
Elindultam lefelé. A lépcsőnél hallottam anya és apa hangját. Beszélgettek. Mikor leértem, a konyhába néztem be, de nem láttam őket.
- Szia Liz! – ijesztett rám egy hátam mögül érkező hang. Kicsit összerezzentem. – Jaj, bocs. Nem akartalak megijeszteni.
- Szia! – válaszoltam mosolyogva. Értem már! Amíg anyáék vacsizni mennek, én Ádámmal megyek valahova. Odafutottam Ádámhoz, és nyomtam egy puszit az arcára. – Semmi baj! Ha te ijesztgetsz, annak csak örülök.
Közben anyáék is kijöttek a nappaliból. Anya egyszerűen csodásan nézett ki. Szőke haja ki volt engedve, és olyan „szél fújta” göndörre volt beállítva. Ki volt sminkelve. Már egyszerűen ez is lélegzet elállító volt. De az összhatás! Fantasztikusan mutatott. Egy ezüstszürke szaténruha volt
 rajta vállpánttal, a kezében pedig egy hozzá tartozó bolerót tartott. A mellrésznél a ruha húzott volt, alatta pedig a pántot masnira kötötte. A magas sarkú cipője szintén ezüstszürke volt, a sarka pedig kb. 5 cm-es. A ruhához felvette azt a nyakláncot és lógós fülbevalót, amit még apától kapott tavaly a születésnapjára.
Apa a derekánál átkarolta. Apa se volt semmi. Rajta fekete öltöny volt, ami alá szürke inget vett fel fekete nyakkendővel. Fekete haja be volt állítva.
- Hú – ennyi volt, ami kijött a számon, mikor megláttam őket.
- Liza! Nagyon jól nézel ki – mondta apa.
- Hát, hozzátok képest nem – mondtam mosolyogva. – Úgy néztek ki, mintha fotózásról jöttetek volna.
Anya elpirult. – Köszönjük a bókot. Viszont te is nagyon jól nézel ki, ahogy Ádám is.
- Köszönöm Nóri – mondta Ádám. Már tegeződnek! :)
- Amúgy hová mentek? – kérdeztem aputól.
- Vadrózsa étterem – válaszolt apa. – Az anyád kedvenc étterme.
- És én hova megyek? – tettem fel hangosan a kérdést.
- Hozzánk – vágta rá Ádám.
- Mi? – kerekedett el a szemem.
- Ádám tegnap felhívott – kezdte anya – és elkért valamelyik estére. Azt mondta, hogy a szülei kíváncsiak a barátnőjére.
- Nem tudják hogy én vagyok az? – kerekedett el a szemem.
- Nem – mosolygott Ádám.
- Elengedtelek – folytatta anya. – Akkor még nem tudtam, hogy ma apáddal vacsorázni megyünk. De kiderült, hogy Ádám őt is felhívta, és lebeszélték az időpontot is.
- Ami ma van – mondtam anya helyett.
- Igen. De én is csak ma tudtam meg. Ahogyan a vacsorát is – bólogatott anya.
- Nekünk viszont indulnunk kell – nézett rám Ádám – Anyáéknak megígértem, hogy hétre nálunk leszünk.
- Rendben – mosolyogtam rá.
- Akkor mi is mehetünk – mondta apa.
Egyszerre léptünk ki az ajtón, de a kapuban két külön irányba mentünk. Apáék a Lamborghinihez mentek, mi pedig elindultunk Ádámék felé.

XXVIII.

November 15. Kedd
Éles hang. Már idegesített. Felvert az álmomból. Se anya, se apa nem volt otthon. Egyedül voltam. Ilyen nagyon ritkán van. Bekapcsoltam a telefonom. 6:10 volt. Beállítottam, hogy 10 percenként csörögjön. Így nem csúszom ki az időből. Ha egyedül vagyok reggel, akkor mindig ezt csinálom. 1. utam a fürdőbe vezetett. Fogmosás, fésülködés. Aztán irány a gardróbszoba. Anya gondolt rám, és kikészítette nekem a ruhámat. Türkiz (világos) – szürke kockás Converse, nagyon világos kék, koptatott farmer, fehér póló, és egy nagyon szép szürke pulcsi, amin derék magasságtól a kapucni végéig világos türkiz és fehér karikák metszették egymást, hol sűrűbben, hol pedig nagyobb üres felületet hagyva szürkén.
Közben már csörgött a telefon. 6:20. Ha már a szobámban voltam (a telefon miatt), gondoltam beteszek egy CD-t. Green Day akadt a kezembe. American Idiot volt az első szám. Énekelve ugráltam át a fürdőbe. A tükör előtt megnéztem a ruhámat. Szerintem jól állt. Már csak valami frizurát kellett kitalálnom magamnak. Először összekötöttem a hajam. De nem nagyon tetszett. Aztán kiengedtem. De ez sem tetszett. Végül fogtam egy csatot. Nem volt túl nagy. Fekete volt, pici kék pöttyökkel. A nyakamnál jobb oldalra elcsatoltam az egész hajtömeget. Megnéztem jobbról, aztán balról. És ez maradt. Feltettem egy nyakláncot. Még az unokatestvéremtől kaptam. Azt hiszem tavaly előtti karácsonykor. Egy ezüst lánc, amin egy mini gyöngyökkel kirakott medál van. Ami persze világoskék. Csak, hogy menjen a ruhámhoz. 1. számnak vége lett. De még egy pörgős szám következett! Basket Case. Visszaugráltam a szobámba. elpakoltam a táskám, és elhúztam a függönyöm. Be kell, hogy valljam, abban reménykedtem, hogy esetleg süt a nap. De mindhiába. Szürke, novemberi reggel. Felhők, szürke táj, eső illat, hideg szellő. Kicsit rontott a kedvemen. Kinyitottam az ablakot, és kihajoltam. A szobaablakom az utcára néz. A járda és az út is vizes volt. Ebből persze nem volt nehéz rájönnöm, hogy esett.  Elbambultam. Azt sem vettem észre, hogy csörög a telefonom. Csaknem 15percig bámultam ki az ablakon a semmibe. Teljesen átjárta a szobámat a kinti friss és hideg levegő. Aztán, mikor észbe kaptam, becsuktam az ablakot, felkaptam a táskámat, és lementem. Anya duplán gondolt rám, ugyanis a reggelimet is, és a tízóraimat is megcsinálta.
Miközben a konyhában ügyködtem, megszólalt a csengő. Izgatott lettem. Alig bírtam megtenni az első lépést az ajtó felé.  Aztán persze rohantam az ajtóig. Ajtónyitás előtt utoljára belenéztem a tükörbe, és kinyitottam az ajtót.
- Szia Ádám! – mosolyogtam rá.
- Szia Liz!
- Gyere be!
- Inkább nem – mosolyodott el.
- Miért? – néztem rá fürkésző tekintettel.
- Apukád megint elég furcsán nézne rám.
- Nincs is itthon – mondtam.
- Akkor meg anyukád.
- Ő sincs itthon.
- Hát akkor… - kezdte, és nyomott egy puszit az arcomra. Á! Azt hittem elájulok! Tuti, hogy abban a pillanatban piros lettem. A tegnapi szép gondolatot folytatva, a lepkék a gyomromban ismét életre keltek. Pedig tegnap azt hittem, hogy mivel összejöttünk már, ezért vége. Nem lesznek lepkék. De nem jött be.
- Na, de gyere már be – húztam a kezénél fogva.
- Jó, jó! Megyek már kisasszony – mosolygott rám.
- Nem vagyok kisasszony! – jelentettem ki – Felmegyek, kikapcsolom a zenét, aztán mehetünk.
- Nem muszáj sietned.
- Oké.
Felfutottam. Kivettem a CD-t a lejátszóból ( Egyébként a Boulevard of Broken Dreams ment. )
Közben megnéztem, hogy hány óra van, és igencsak meglepődtem. 6:59.
- Ádám, nektek siet az órátok? – kiabáltam le neki nevetve.
- Nem. Miért?
- Mert még csak 7óra van.
- Tudom. Csak gondoltam rászedlek, hogy siess. De mivel apudék nincsenek itthon, nem kell sietni – mosolygott rám. Ugyanis közben már leértem.
- Nem bírod apumat? – mosolyogtam vissza rá.
- De – mondta, és az arcáról eltűnt a mosoly. Komoly lett. – Bár a múltkor elég furcsa tekintettel meredt rám az ajtóban.
- Értem. Amúgy mehetünk.
- Kulcs?
- Nálam van.
Az ajtóban még gyorsan felvettem a kabátomat. Egy hosszított fazonú, kapucnis, nagyon vastag pulóverkabát, ami persze szürke. Bezártam az ajtót, és kétszer is megnéztem, hogy tényleg rendesen bezártam-e. Mivel nem sokszor vagyok egyedül reggelente, erre nagyon rástresszelek. Egyszer, még általánosban, ugyan úgy egyedül voltam reggel, mint ma. Azt hittem, hogy bezártam az ajtót, de nem. Mikor hazaértem a suliból, valamikor délután négy környékén (mert rajzszakkörön voltam), anyáék már itthon voltak. Gondolom nem is kell ecsetelnem, hogy mekkora leszidást kaptam. Utána egy hétig én zártam az ajtót este is, és reggel is. Anyáék direkt korán elmentek otthonról, hogy ez a feladat rám háruljon.
Mikor kiértünk a kapun, Ádám megfogta a kezem. Ehhez még mindig nem szoktam hozzá. A pulzusom és a vérnyomásom is tuti az egekbe ugrott. Megint.
- Mit csinálsz délután? – szólalt meg hirtelen. Kicsit meg is ijedtem.
- Hát, elvileg nem mehetek táncra.
- Akkor… - kezdte volna, de nem hagytam, hogy befejezze.
- De be kell mennem.
- Miért is? – kérdezte eléggé meglepődve.
- Mert nemsokára megyünk Bécsbe. Versenyre. Amit a múltkor láttál, az annak a táncnak az eleje, amit ott fogunk táncolni. És most miattam nem nagyon haladhattak semmit.
- Értem. Akkor viszont oda megyek veled. Vagy érted. Ahogy neked jobb – mosolygott rám.
- Hát nem tudom – nevettem el magam. – A múltkor mikor ott voltál, a lányok kiszúrtak maguknak.
- Ó, tényleg? – nevetett fel. – Akkor válogathatok is.
Vállon ütöttem. Nem olyan erősen. Aztán elengedtem a kezét. Tudtam, hogy viccel, de gondoltam szívatom egy picit.
- Na, akkor szia! Menj válogatni! – alig bírtam ki, hogy ne nevessek.
- Na, ne csináld! Gyere menjünk! Én csak hülyültem – mondta mosolyogva.
- Szia! – mondtam tettetett közömbösséggel. Megfordultam, és elindultam a másik irányba. Közben Ádám megfordult, háttal volt nekem. De nem ment sehova. Csak nézte az utat. Elkezdtem „lopakodni”. Szerintem, olyan hangosan trappoltam, hogy az egész utca beleremegett. Aztán elkaptam Ádám kezét. Mosolygott. Nem ér. Nem jött be.
- Tudtad végig ugye? – kérdeztem.
- Naná – nevetett fel, majd nyomott egy puszit az arcomra. – Bár, az elején még nem tudtam, hogy komoly vagy csak vicc.
- Nem ér! – nevettem én is.
- Dehogy is nem! Na de akkor délután mi legyen?
- Nem tudom. Úgy lesz, ahogy szeretnéd. – mosolyogtam rá.
- Ok, akkor ezt átgondolom.
- Tedd azt.
Közben sajna megérkeztünk a sulihoz. Igencsak korán lehetett még, mert a többiek közül még senki sem volt ott a „törzshelyünkön”. Viszont, Rebit láttam. A „menődiák törzshelyen” volt. (Mi így hívjuk Ádámék bandahelyét. :) )
- Na, én oda megyek! – mutattam a buszmegállóra.
- Ne már! Hiszen Rebeka is ott van – mutatott a sövény mellett lévő padokhoz.
- De a többiek ott lesznek! – húztam el a szám.
- Majd odamész akkor, ha megjöttek – mosolygott rám.
- Na jó! – mosolyogtam vissza, mire adott egy puszit, és elindultunk.
- Sziasztok! – köszöntünk Rebiéknek. Még csak ők voltak ott. Ádám elengedte a kezem, majd kezet fogott Alexszel. Beszélgettünk zenékről, filmekről. Minden átlagos dologról. Aztán egy idő után felnéztem. A buszmegállónál már ott álltak a többiek. Elengedtem Ádám kezét, mire fürkésző tekintettel rám nézett.
- Valami baj van?
- Nem, dehogy! Csak a többiek… – mondtam, és a buszmegállóra mutattam.
- Odamész? – kérdezte.
- Igen, szeretnék – mosolyogtam rá.
- Oké, akkor majd óra előtt benézek jó?
- Persze! – mondtam, majd Rebihez fordultam. – Te nem jössz?
- Áh, most nem. Majd az osztályban találkozunk. – felelte. Nem nagyon örültem ennek a válasznak.
- Rendicsek – mondtam és elindultam a barátaim felé.
Ahogy megláttak, integetni kezdtek. Nagyon örültem nekik. De, valami nem volt az igazi. Hiányérzet tört rám, ahogy néztem őket.
- Sziasztok! – köszöntem, mikor odaértem.
- Szia Liz! – köszöntek az ikrek.
- Hali - köszönt Ákos. – Rebi?
- A barátjával van. Majd az osztályban találkozunk – mondtam. Erre Ákos grimaszolt egyet. Biztos nyálasnak tartja. – Nem akarunk bemenni? Kicsit hideg van.
- De, szerintem se kéne itt fagyoskodni – mondta Matyi.
- Ja, már csak az hiányzik, hogy összeszedj még egy tüdőgyulladást. – helyeselt Dávid.
- Ok, akkor menjünk – mondta Ákos.
Valami hiányzott. És ahogy körbenéztem, rájöttem mi.
- Levi hol van? – érdeklődtem.
- Beteg. Otthon maradt – kezdett bele Dávid. – Most írta az előbb, hogy nem jön ma.
- Ja, nekem is írta reggel – mondta Ákos. „De jó!” Mindenkinek írt, csak nekem nem.
- Értem – mondtam.
Közben elindultunk befelé. Olivérék nem voltak ma velünk, és mivel Rebi sem volt ott, nem kellett BÜFÉ szünetet tartani. Kicsit fura is volt.
Az osztályban ledobtam a cuccomat, és felültem a pad tetejére. Az ikrek (ugye mögöttem ülnek) odafordultak hozzám, én meg intettem Ákosnak, hogy ő is jöjjön oda.
- Na, mi van? Kupaktanács? – kérdezte vigyorogva Ákos.
- Te fodrásznál voltál? – kérdeztem, mikor észrevettem, hogy az amúgy kicsit hosszabb haja most olyan rövid, hogy akár zselé nélkül is megállna. Ez a felfedezés bátorítást adott, és végignéztem a ruháját. Nem a szokásos melegítőben feszít. Sportcipő (talán Kappa), sötétkék farmer, fekete póló, amin világosszürke valamik vannak, de annyira össze vannak kuszálódva, hogy nem tudom kivenni a formákat.
- Aha – vigyorog.
- Azt hiszi, hogy ezzel jobban bevágódik a csajoknál – röhög Matyi.
- Hát jobban is, mint te – gúnyolódik Ákos.
- Elég lesz oké? – nézek rájuk.
- Ok – vágják rá egyszerre.
- Milyen óra lesz? – kérdezte Dávid.
- Matek – feleltem.
- Jaj ne! – kiáltja Ákos. – Az a tanár utál engem.
- Az a tanár kit nem utál? – kérdezte Matyi.
- Lizit – vágta rá Dávid, majd hozzám fordult és magyarázni kezdte. – Mióta év elején elsőként kitaláltad  a játék végeredményét, veled mindig kedvesebb.  
- Én nem vettem észre. – feleltem. – De azt tudom, hogy engem az angoltanár nem csíp. Hogy is hívják?
- Csóbor Anett – mondja Ákos. – Ő jó fej. Meg jól néz ki.
- Ja, biztos, de felelésnél mindig megtalál – vágtam rá egyből. Amúgy, szerintem egyáltalán nem jó fej. Ákosnak bejön. Szerintem mondjuk a legtöbb srácnak bejön. Félhosszú, festett, fekete haj, csillogó kék szemek, vékony testalkat és még csak 27 éves.
Elbeszélgettünk egy ideig arról, hogy kinek melyik tanár szimpi és melyik nem.  Közben becsörtetett az osztályba Dominika is, aki miatt szinte nem is hallottuk egymást. Úgy ordított Balázzsal ( vékony, és alacsony, szemüveges srác), hogy nekem majdnem beszakadt a dobhártyám. Szegény gyerek. Sajnáltam. Nem tudom, mivel akaszthatta ki ennyire Nikát.
Aztán megint nyílt az ajtó. Észre sem vettem volna, ha Dominika nem hagyja abba az üvöltést.
- Szia Ádi – mondja neki Dominika, olyan bájcsevegős hangon.
- Hali -  dobja oda a választ „Ádi”. Nem is figyel rá. Mihelyst megtalált a szemével, elindult hozzánk.
- Ő most idejön? – kérdezi Dávid halkan.
- Aham – harapok bele a számba. Dominikának az is kiszúrta a szemét, hogy nem nagyon figyelt rá. Hát még ha észreveszi, hogy hozzám jött.
- És mit keres itt? – kérdezi Matyi.
- Hozzám jött – sütöttem le a szemem és tuti elpirultam. Ahogy tudatosult bennem a dolog, a lepkék is feléledtek a gyomromban.
- Minek? – veti oda Ákos.
- Mert ő a barátom – mondtam végszóként, mert Ádám odaért.
- Hali – köszönt nekünk is. Persze nekünk nem csakúgy odadobta a választ.
- Cső – vetette oda neki Ákos. Mintha valami olyan személy lenne, akit nem látunk szívesen.
- Szia – köszönte egyszerre a 2 tojás. Közben én kimásztam az ablak mellől.
- Szia Ádi – mondtam és gúnyosan megnyomtam az „Ádi” szócskát.
- Szia Aliz – dobta vissza a labdát. Tudja, hogy utálom. Ezek szerint ő sem szereti, ha Ádizzák. – Na, mi történt reggel óta?
- Semmi extra. Kimegyünk? – tettem fel a kérdést. Nem láttam helyesnek bent maradni az osztályban. Dominika, Ákos… mintha nem nézték volna jó szemmel a dolgot. Észrevettem, hogy eközben Ákos elővette a telóját, és pötyögni kezdett. Facebook, vagy SMS. Nem tudom.
- De – mondta és elindult az ajtó felé.
- Na mi van Ádi? – veti oda Dominika. – Csak a lúzerekkel állsz le beszélgetni?
- Nem hinném, hogy lúzerek.
- Akkor tévedsz! – kiáltott fel.
- Majd meglátjuk.
- Na és Aliz? – Fordult hozzám. – Pincsi lettél? Vagy csak ennyire nyomulsz?
- Nika! – kiáltotta Ákos. – Szállj le róla. Ha pincsit akarsz látni, nézz a tükörbe, vagy a kis barátnődre.
Dominika makogott valamit, szerencsére nem értettem, mert már csukódott az ajtó a hátam mögött. Nagyon hálás voltam Ákosnak. Megvédett, pedig láttam, hogy valamiért nem tetszik neki az, hogy Ádámmal járok.
- Mindig ezt csinálja? – kérdezte Ádám.
- Dominikára gondolsz? – kérdeztem vissza, mire bólintott. – Aha.
- Őszintén csodállak – mondja és rám mosolyog.
- Mert? – visszamosolyogtam rá.
- Én nem bírnék ennyire higgadt maradni. Csodálom a nyugalmadat.
- A barátaimnak köszönhetem – ismertem be. – Ha valamit beszól, sokszor Ákos meg Levi hamarabb reagálnak, mint én. És nem foglalkoznak vele, hogy őket is miattam utálja.
- Jó, hogy ilyen barátaid vannak – mondta, mire eszembe jutott, hogy anya is ugyan ezt mondta, mikor Levi eljött értem tegnap reggel. Elnevettem magam.
- Anya is ezt mondta.
- Na, akkor csak igazunk lehet.
- Úgy csinálsz, mintha neked nem lennének ilyen barátaid – jelentettem ki.
- Hát, nincsenek is.
- Alex? Meg a többiek, akikkel itt a suliban lógsz? – kérdezem elkerekedett szemmel.
- Akikkel itt a suliban lógok, nem mondhatóak barátoknak. Csak haverok. Nem mondok el nekik semmit. Számukra ez olyan érdekbarátság.
- Az ilyeneket nem szeretem. Év elején Dominika azt vágta a fejemhez, hogy Ákosék csak azért a barátaim, mert apa a Lamborghinivel hozott első nap suliba. Akkor nagyon elkeseredtem. De aztán megbeszéltük a többiekkel. Olyan barátokat nem akartam, akik csak azért barátkoznak velem, mert van pénzünk.
- Igen, ilyeneket én sem akartam – mondta együtt érző hangon.
- És Alex?
- Alex más – mosolyodott el. – Már óvodában a barátom volt. Akkor még nem volt ennyi pénze apáéknak. A szüleink is nagyon jóban vannak. Aztán ez a barátság megmaradt.
- Az tök jó – mondtam. – Nekem Viki volt ilyen.
- Viki? – kérdezte. – Ő ki?
- A legjobb barátnőm, Rebi mellett. Szeptemberben elköltöztek az Alföldre, de karácsonykor jön haza – mosolyodtam el.
- Facebook-on szoktatok dumálni?
- Nem. Van profilja, de inkább levelezünk.
- Konzervatívak vagytok – mondta.
- Ő annyira nem, inkább én. Mióta először olvastam a Büszkeség és balítéletet, bele vagyok szerelmesedve a kissé régiesebb dolgokba.
- Értem – mondja, és elgondolkodott. Közben megszólalt a jelző. Másfél perc és kezdődik a matek. Közben észrevettem, hogy Rebiék az egyik ablak mellett állnak. Nagyon aranyosak. Rebin még rajta van a fehér kabátja, ami pont az ellentéte a fekete nadrágjának. Alexen világoskék kopott farmer, és egy ugyanolyan bőrdzseki, mint ami Ádámon van. Fekete, és a nyakánál bőr hatású gumis szövet. Ugyan ilyen szövet van az ujjak végénél is.
- Együtt vettétek? – tettem fel a kérdést. Aztán mikor Ádám olyan furán nézett rám, leesett, hogy ő nem tud a gondolataimban olvasni. – Mármint, Alexszel a kabátot.
Erre elmosolyodott és bólintott.
- Minden göncünket együtt vesszük. Semelyikünknek sincs olyan holmija, amelyiket ne látta volna a másik. Olyanok vagyunk, mint a tesók. Néha apróságokon összeveszünk, de a semmit is meg tudjuk beszélni – mondta mosolyogva, és megölelt. – Lassan mennem kellene órára.
- Tudom – mondtam, és szorosan megöleltem –, de valahogy nem szeretném.
- Óra után az osztályunknál? – kérdezte.
- Egy emelettel lejjebb, a vitrinektől a második? – kérdeztem, mire bólintott.
- Pontosan. Majd kimegyek amint tudok jó?
- Naná! – mondtam, erre elmosolyodott, nyomott egy puszit az arcomra és elindult. Mikor csengettek, kb. a tanárinál járhatott. Hátranézett, mire intettem.  Ő a lépcsőhöz ment, én pedig be az osztályba. Előszedtem a matekcuccom, és próbáltam nem foglalkozni Dominika dühös pillantásaival. Szinte lángokat szórt a szeme.
Nem sokkal utánam Rebi is bejött, Rebi után pedig a tanár. Horváth László. Aki a többiek szerint nagyon kemény legény. Hát nem egy mai csirke az biztos. 55 év körüli lehet, de nem látszik rajta. Max. 45-nek nézném. Csak a tablók miatt sejtem hogy egy tízest rá lehet még dobni. Az asztalra lecsapta a naplót, ezzel jelezve, hogy bejött, és szeretne órát tartani. Mikor leültünk , átismételtük a múlt órai anyagot, és haladtunk tovább. Jó fej volt és nem feleltetett. Ránéztem Ákosra. Az Arcán megkönnyebbültség tükröződött. Jöhettek az egyenletek algebrai kifejezésekkel.
Hamar elszállt az óra, és sok házit kaptunk. Hurrá! Mihelyst kilépett a tanár az ajtón, felpattantam, és az ajtó felé indultam.
- Merre mész? – kiáltott utánam Rebi.
- Le! – kiáltottam vissza, remélve, hogy nem kell elmondanom, hogy a 11.s terméhez.
- Várj, én is megyek – mondta.
- Oké, de siess – mosolyogtam rá.
Egy percbe sem tellett, mire Rebivel az ajtó másik oldalán voltunk. Rengeteg diák volt a folyosón. Minden féle fajta. Emó, sportos, elegáns, visszafogott, konzervatív…
Ádám már lent várt.  Mikor meglátta a mellettem mosolygó Rebit, egyből bement az osztályba, és Alexszel az oldalán jött ki onnan. Akaratlanul is elmosolyodtam. Nekem most Rebi a legjobb barátnőm, és mindent tud rólam. Ádámnak Alex a legjobb barátja. Furán jött ki, de nekem ez a felállás tetszik. Egy kis ideig 4-en beszélgettünk, aztán mi Ádámmal elmentünk sétálni, Rebiék meg a büféhez mentek.
- Kimegyünk az udvarra? – kérdeztem.
- Nem – válaszolta Ádám határozott hangon.
- De miért?
- Mert nincsen kabátod.
- És ha felmegyek érte? – mosolygok rá. Ki akarok menni na.
- Nincs már rá idő.
Erre nem válaszoltam.
- Na és mit csináltatok tegnap? – törte meg a csendet Ádám.
- Dr. Csont maratont tartottunk – mosolyodtam el.
- Az jó. De a Miami helyszínelők az jobb – jelentette be.
- Az is jó, de a Bones jobb - mondtam. Amíg az osztályhoz nem értünk, addig ezen vitatkoztunk.
- Milyen órád lesz? – kérdezte, mikor végre hagyta magát meggyőzni arról, hogy a dr. Csont jobb, mint a helyszínelők.
- Várj, ezen gondolkodnom kell – mondtam. Mikor elindultam kifelé, nem is néztem meg, hogy mi lesz a következő óra.
- Addig majd én mondom, hogy nekem mi lesz! – nevetett fel. – Magyar. Az osztályfőnököddel.
- Nekem nem lesz ma órám az ofőddel – mondtam. – Rajz! Rajzom lesz! – kiáltottam fel. Az ofőjéről eszembe jutott a rajz.
- Fantasztikus – mondta. – És ki a tanárod?
- Gerhard Csaba. Miért, van másik is?
- Van, de nem tudom ki az. Látásból ismerem csak. Egy alacsony, szőke, hosszú hajú nő. Folyton batikolt ruhákban jár, és nadrágban sohasem látod.
- Igazi művészlélek lehet.
- Vagy csak szimplán hippi – nevetett fel Ádám.
Megszólalt a csengő. Fájdalmasan hangzott. Pedig nem az a régi fajta csengő. Igazából nem is csengő. A hangszóróból dallam üvölt. Külön dallam a jelző, a becsengő és a kicsengő is.
- Másfél perc – mondom szomorkásan.
- Következő szünet? – kérdezte Ádám.
- Nem jó. Rajz után a fél szünet elmegy azzal hogy a helyére pakolunk mindent. Gerhard mindig teljesen átrendezteti a termet. És utána?
- Nekem tesim lesz – mondta.
- De hát nagy szünet lesz!
- Igen. Normális esetben nem is érdekelne, hogy tesi lesz utána, de szertornázunk. És felmérés lesz. Ilyenkor bemehetünk előbb a terembe, és a gyűrűzést még gyakorolnom kell – mondta. Megöleltem.
- Hát akkor, majd táncon találkozunk – mondtam. Erősebben ölelt.
- Ha előbb nem jön össze, akkor ott biztos. Majd megint lenyűgözöm a barátnőidet – nevetett.
- Nem mondanám őket a barátnőimnek – jelentettem be. – De szerintem nem kell őket MEGINT lenyűgöznöd. Tuti megjegyeztek.
- Sikerélmény – mondta. Tudom, hogy csak viccel, de néha megijedek, hogy mi van, ha komolyan mondja. El akartam engedni, de mihelyst lazítottam a karomon, ő szorosabban ölelt. – Baj van?
- Nem! Dehogy! – mondtam és próbáltam mosolyogni. – Örülök a sikerélményednek.
- Aha – mondta, és tuti átlátott rajtam. – Na, de megyek, mert el fogok késni, az ofőd meg leszedi a fejem.
- Na az tuti – nevettem fel -, főleg ha látott velem a folyosón. Dupla figyelem!
- Hát akkor, meghúzom magam – nevetett ő is, majd nyomott egy puszit a homlokomra és elment.
Besomfordáltam az osztályba. Kiraktam a lapjaimat, meg minden egyéb cuccomat, aztán a maradék időre hátrafordultam az ikrekhez.
- Na mi újság? – kérdeztem mosolyogva. Rám néztek (kb. fél percre) aztán lenéztek a lapjukra.
- Semmi – mondta Matyi.
- Unalmas volt a szünet – mondja Dávid.
- Ja – helyeselt a tesója. – Se te, se Levi, se Rebi. Ákos meg csak a telóján pötyög. Gondolom Levivel beszél. De mióta Rebi Alexszel jár, azóta folyton a telóján pötyög. Szóval nem hinném, hogy csak Levivel beszél.
- Értem – mondtam. – Engem ma már nem kell többet hanyagolnotok.
- De máskor igen – mondja szomorkásan Dávid. – Ha te is olyan leszel, mint Rebi, akkor soha nem leszel velünk.
- Év elején jó volt – mondja Matyi. Jaj szegények. Hiszen barátok vagyunk! Nem hanyagolhatjuk őket.
- Nyugi! Sosem foglak hanyagolni titeket sem, Levit sem, Ákost sem – mondtam, és őszintén remélem, hogy tényleg nem leszek ilyen. – Rebire rátérve meg azt kell, hogy mondjam, hogy most csak azért van mindig Alexszel, mert a haverjainak van bandája, ahova énekest keresnek. Rebinek meg jó a hangja és szeret is énekelni. Szóval lehet, hogy ő lesz az énekes.
- Hát, remélem sikerül neki – mondja Dávid.
- Én is – vágtam rá. Közben becsengettek, és a tanárra sem kellett sokat várni.
Op-artot rajzoltunk. Nekem ez nagyon tetszik! Gömbök, meg vonalak... és színes! A kedélyállapotot ábrázolják. Minél színesebb annál jobb az ember kedve. Egy-egy sötét folt pedig a rossz emlékeket, vagy rossz érzéseket szimbolizálják. Általánosban is rajzoltunk már ilyeneket. Főleg rajzszakkörön.
Aztán szünetben Rebi eltűnt. Aztán a következőben is. Folyton eszembe jutott, amit az ikrek mondtak. Mi van, ha Rebi akkor is hanyagolni fog minket, amikor már annak a bandának az énekese lesz?! Remélem nem!
Az órák hamar elszálltak. Németből (3. órában) feleltem. 5-öst kaptam. Dupla tesin unatkoztam a felmentés miatt.  Törin meg Balogh Tomi (fekete hajú, zöld szemű, és sápadt, fehér bőre van) felelt. 3-mast kapott. Kicsit sajnáltam szegényt. Biztosan tanult, mert magától tudta mondani, csak mikor a tanár keresztkérdést tett fel neki, abba belegabalyodott, és elvesztette a fonalat. Kedves srác. Év elején is mindig köszönt, akkor is,, mikor még azt sem tudta ki vagyok. Csendes srác, bár a barátaival jól el szokott hülyülni. Sokat mosolyog, de ez miatt a hármas miatt, csak egy szomorkás, amolyan „Tudomásul vettem, de nem örülök neki!” mosolyra futotta.
Ámbár Rebi lelépett minden szünetben, én jól éreztem magam. Ákossal meg az ikrekkel minden szünetben hülyültünk. Idióta egy társaság. Ezért közéjük illek! :)
Suli után, mikor hazaértem, minden cuccommal együtt a konyhába mentem, és meglestem, hogy anya milyen utasításokat hagyott itthon nekem egy cetlin.
„ Liza! Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet lenne táncra menned. Mindenesetre ezt a döntést rád bízom. Úgy gondolom, elég nagy vagy már ahhoz, hogy meg tudd ítélni az egészségi állapotodat! A cuccaidat összepakoltam és a gardróbszobában hagytam. Virág kérdezte, hogy ma lehet-e rád számítani táncon, és hogy tudtad-e gyakorolni a lépéseket a videók alapján. Mondtam neki, hogy gyakoroltál, de nem tudom, hogy tudsz-e menni a mai edzésre.
Az ebéd sóska. Csináltam neked mellé tükörtojást, mert tudom, hogy úgy szereted!
Sok sikert a mai délutánodhoz!
Sok puszi:
Anya!
Ui.: Remélem jó döntést hozol!”
Azzal az U.i.-tal arra akart rávenni, hogy ne menjek. De nem jött össze! Már nagyon hiányzott, hogy a zene átjárja az ereimet, és végre rendesen táncolhassak.
Gyorsan megettem az ebédet. Cuccot cseréltem és már mentem is a kerületi sportcsarnokba. Az öltözőben a legtöbb lány örömmel fogadott, de persze mindig van olyan, aki nem egészen. Nóri mellé pakoltam a cuccomat az öltözőben. Előkaptam a fekete rövid gatyát, meg a fekete-fehér felsőt, és már öltöztem is. Hamar kész voltam, és bementem Virághoz. A fiúk közül is voltak már ott.
- Sziasztok! – köszöntem oda nekik fülig érő mosollyal.
- Liza! – mosolygott rám Virág. Közben a fiúk köszöntek és nézték tovább a…a…a nem tudom mit, Virág laptopján. – Nagyon örülök, hogy meggyógyultál.
- Hát még én – jelentettem ki nevetve.
- Igen, azt sejtem. Örömmel hallottam anyukádtól, hogy még betegen is táncoltál.
- Hát, úgy néz ki, hogy mindig megszegem a szabályokat.
- Ezt hogy érted? – Virág fürkésző tekintettel nézett rám.
- Hát, hogy betegen is táncoltam, meg igazából, most se szabadna – mondtam. – Csak a verseny miatt mindenképpen el akartam jönni.
- Hogy-hogy nem szabadna? – kerekedett el Virág szeme.
- Még köhögök. Az orvos szerint elég rondán.
- Értem. De ha úgy érzed, hogy meg kell állnod, és egy kicsit pihenni, akkor minden képen ülj ki. Jó?
- Persze. Mondani is akartam, hogy lehet, hogy majd ki kell állnom pár percre. De már annyira hiányzott a tánc.
- Ismerős érzés – bólogatott. – Én is ilyen voltam és még mindig ilyen vagyok.
Elmosolyodtam. Erre nem adtam más választ. Szerintem ez bőven elég volt. De nem is tudtam volna, akkor sem, ha akartam volna, mert a többiek betoppantak a Csarnokba.
- Oké lányok, fiúk! Akkor melegítés! – kiabált Virág.
Beálltam a többiek közé. Valahogy legyengített a betegség. Jobban elfáradtam a bemelegítés közben, mint eddig bármikor.
Aztán jöhetett a tánc. Az első két pár zenéje nem tudom, hogy mi. A miénk, az viszont alap. Azt tuti, hogy mindenki ismeri. Avril – Girlfriend. Legalábbis egy része. Nagyon jól össze voltak válogatva a számok. És, közben észrevettem, hogy minden párnak más a ruhája. Vagyis a felsője. A miénk fehér, Lauráéknak rózsaszín stb. Úgyhogy, tuti nagyon jól fog mutatni. Azt első táncnak vége, és a a többiek suttogni kezdtek. 2 oka lehet. Vagy elrontottam valamit, vagy megjött Ádám. Mivel nem szólt Virág, hogy hibáztam volna, ezért a lelátóra néztem. Naná, hogy megjött Ádám. A lányok mind felfelé nézegettek, én meg csak intettem egyet, és figyeltem a kezdésre. Indult a zene. A lányok még mindig pusmogtak, aztán a zene hirtelen leállt.
- Lányok! Az öltöző arra van – mutatott a kijárat felé Virág. – Ha nem táncolni, hanem beszélgetni jöttetek, akkor arra felé kéne mennetek, és nem itt nyüzsögni. Ezzel csak hátráltatjátok a munkánkat!
A suttogás abbamaradt, a zene pedig ismét elindult. Van egy rész a táncban, amit még nem tudok. Pedig az a fő rész. Emelés. De fogalmam sincs, hogy milyen.
- Te tudod az emeléses cuccot? – kérdeztem Áront két tánc között.
- Igazából nem – mondta. – Amíg te nem voltál, Virág nem rakott mellém senkit. És igazából, nem is akartam volna.
- De biztos jobb lett volna  - vágtam rá egyből.
- Szerintem meg nem. Mikor is kezdtünk el táncolni?
- 5 évesen – vágtam rá egyből. Óvodatársak voltunk. Akkor még csak társastáncot tanultunk, és mivel én táncolni akartam, anya megkérdezte Áron anyukáját, hogy nem lenne-e Áron a párom.
- Igen. És most hány évesek vagyunk? – mosolyodott el. Na igen. Ez sem nehéz kérdés. A szülinapunk között csak 4 nap van. És mind a kettőnké nyáron van. Az Ároné június 14-én, az enyém meg június 18-án.
- 15 – mosolyogtam vissza rá.
- Tehát, 10 éve táncolunk – mondta, mire bólogattam. – Azóta, hányszor fordult elő, hogy nem te voltál a párom?
- Hát, ő… - gondolkodtam el. Egyszer egy csacsacsában, meg talán az egyik keringőben. – Kétszer, vagy háromszor.
- Igen, és az borzalmas volt – jelentette ki, de igaza volt. Mi már egy „összeszokott” páros vagyunk. Nem jó, ha mást pakolnak mellénk.
- Igazad van – nevettem fel.  – Már értem, hogy mit akartál ezzel mondani.
- Akkor jól van – mosolygott rám. Így olyan, mintha egy fotózásról jött volna. Magas, szőke hajú, nagyon fehér bőrű, és smaragdzöld szemű. Igazából, olyan, mintha a tesóm lenne. Bár nem mondok el neki sok mindent, de ha bajom van, akkor mindig jól tippel azzal kapcsolatban, hogy mi is a bajom oka.
Visszamosolyogni sem volt idő, mert ismét kezdődött a zene. Ismét átjárta a ritmus az ereimet. A mi zenénké meg aztán pláne.
- Ő a barátod? – biccentett Ádám felé, mikor vége volt az edzésnek, és az öltözők felé haladtunk.
- Igen – mondtam. Áron elmosolyodott, és ebből arra következtetek, hogy elpirultam.
- Gratulálok – mondja őszinte mosollyal.
- Köszi! – mosolyogtam vissza rá. – És neked? Valaki?
- Van egy lány. Majd elküldöm üziben az adatlapját.
- Okés!
- De lehet, hogy valamelyik edzésre ő is eljön. Bár még nem a barátnőm.
- Majd lesz! – mosolyogtam rá.
- Na, majd pénteken találkozunk! Szia! – köszönt el, mikor odaértünk az öltözőkhöz.
Az öltözőben felkaptam a cuccomat, és a fürdőbe mentem. Jó meleg vízben megfürödtem, meg aztán jó gyorsan meg is törölköztem, és felvettem a ruháimat, mert fáztam.
- Na, jött a barátod! – mondta Nóri.
- Honnan veszed, hogy a barátom? – kérdeztem vissza.
- A múltkor is ő jött. – mondta magabiztosan, aztán hozzátette: - Meg, meghallottam, amit Áronnal beszéltetek.
- Fantasztikus – mosolyodtam el. Közben végeztem, és már a kabátomat húztam. – Na de megyek! Majd beszélünk. Szia! Sziasztok!
Alig vártam, hogy kilépjek az öltözőből. Ádám a bejárati ajtónál állt.
- Szia! – kiabáltam rá, mire megfordult.
- Szia! – mondta.
- Na, sikerélmény?
- Ha hiszed, ha nem a legnagyobb sikerélményem van ma! – mondta. Kicsit elkeseredtem, mert én viccből kérdeztem, de a válasz teljesen komoly volt.
- Igen? – kérdeztem. Közben próbáltam leplezni a szomorúságot a hangomban.
- Igen.
- És elmondod?
- Szeretnéd tudni? – kérdezett vissza, mire elgondolkodtam. A fejemben hirtelen ezernyi gondolat kezdett cikázni. „Vajon akarom tudni? ” „Túl komoly volt!” „Lehet, hogy én is csak egy trófea leszek?” „Mekkora sikerélmény lehet, hogy az összes táncos lány oda van érte!”
- Nem – böktem ki végül, mire elmosolyodott. Mintha erre számított volna.
A fejembe húztam a csuklyámat, megfogta a kezem és elindultunk hazafelé. Most nem éreztem a lepkéket a gyomromban. Túlságosan lefoglaltak a kérdések és a gondolatok. Egészen hazáig meg sem szólaltam, ott is csak azért, muszáj volt mondanom valamit.
- Bejössz? – kérdeztem.
- Szüleid? – kérdezett vissza.
- Még dolgoznak. Mostanában sok dolguk van, és későn érnek haza.
- Szeretnéd, hogy bemenjek? – kérdezte mosolyogva.
- Ha a sikerélményed nem olyan nagy, hogy nem férsz be vele az ajtón, akkor nyugodtan gyere – mondtam neki flegmán. Ezen még jobban mosolygott, amivel engem csak felbosszantott. Hátat fordítottam, és bementem a lakásba, majd ki a sziklakert, és az erdős rész közötti sík területre sétáltam. Nem volt olyan hideg, mint reggel, és gondoltam kiszellőztetem a fejem. Nem mintha nem lettem volna eleget a levegőn. Ádám jött utánam.
- Baj van? – kérdezi amikor végre megálltam az udvaron.
- Nem – flegmáztam tovább.
- Nem úgy látom – mondja teljesen komoly hangon.
- Jé, nem vagy vak – jelentettem ki.
- Jé, tényleg – mosolygott rám. – Hát nem nagyszerű?
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem.
- Mit? – kérdezett vissza.
- Ezt!
- Talán ezt? – kérdezte, és magához húzott. Megölelt. Ettől csak mérgesebb lettem.
- Ölelgesd a többi táncost! – kiáltottam rá. – Úgyis olyan nagy sikerélményt okoztak. – Erre megint elmosolyodott, és egy kicsit eltolt magától. Én elengedtem, de az ő keze a derekamon maradt.
- Főleg egy táncos! – jelentette ki.
- Fantasztikus – mondtam ridegen. – Akkor keresd meg, és öleld meg őt.
- Keresnem nem kell – mondta. – Itt van előttem, és éppen az előbb is Őt öleltem. Csak, gondoltam kicsit elengedem, amíg elmagyarázom neki, hogy nekem nem az a sikerélmény, hogy a többi táncost levettem a lábáról, hanem hogy Őt elvarázsoltam. – Mikor ez eljutott a tudatomig, elszálltak a gondolatok, és a lepkék feléledtek a gyomromban. Azt sem tudtam mit csináljak. Nem volt olyan meleg kint, de hirtelen levert a víz. Csak néztem rá, és nem tudtam mit mondani. Csak úgy, átkaroltam a nyakát. Igazából, nem is tudtam, hogy mit csinálok. Aztán maga felé húzott. Zavaromban lehajtottam a fejem, és a kapucni, ami egészen odáig a fülem mögött volt, belezuhant az arcomba. Felnéztem, de nem láttam semmit. Mielőtt még elengedtem volna Ádámot, ő lehúzta a fejemről a csuklyát. Megöleltem. A kezem még mindig a nyaka köré fonva, a fejemet pedig a vállára hajtottam. Egy kicsit ellépett, és a feje pont az enyém mellett volt. Az arcát oldalról az enyémhez érintette. A szívem olyan gyorsan vert, hogy szerintem még Ádám is érezte. A fülemben sem hallottam mást, mint a lüktetését.
Kicsit felém fordította az arcát, és adott egy puszit. Aztán felé fordultam. És….és…és…  Megcsókolt! Lehunytam a szemem. A térdeim megremegtek, és azt hittem, hogy azon nyomban összeesek. Ilyesmit még soha nem éreztem.
Akkor sem voltam ilyen boldog, mikor negyedikben Áronnal korosztályos bajnokok lettünk. Pedig az sem volt semmi érzés!  Ott állni a közönség előtt, a dobogó tetején! Mint nyertesek, el kellett táncolnunk a nyertes táncot, és amikor végeztünk, vastapsot kaptunk.
Itt is a dobogó legfelső fokán állok. És a legjobb nyereményem van! Ha lehet így tárgyiasítanom.
Aztán, mikor összeszedtem magam, elléptem Ádámtól. A vigyort nem lehetett letörölni a képemről (és még most is mosolygok). Ádám is mosolygott. Valahogy úgy, mint én. Körbe néztem.  Szürkület volt. Az ég sötétszürke volt, a sziklakert világosszürke. A sötétedés miatt a fák árnyéka egybefüggő, fekete foltot alkotott, és a fán maradt pár levél, amik amúgy is már elég szárazak, és sötétbarna színűek, most még sötétebbek voltak.
Én meg ott, a kert közepén ragyogtam a boldogságtól. Színt vittem a világba. Ádámmal együtt.
- Menjünk be jó? – szólaltam meg.
- Oké – mosolygott rám a barátom!
Oké. Kezdtem megnyugodni. Azt hiszem. Már ha ezek után az ember képes megnyugodni. Bementünk a nappaliba. Ádám szokásához híven a képeket kezdte nézegetni. Mikor odaálltam mellé, átkarolta a derekam, és magához húzott.
- Aranyos kislány voltál – mondja.
- Aha, szóval csak voltam – nevettem fel. – Ezt megjegyeztem.
- Ahogy gondolod  - nevetett fel, majd nyomott egy puszit a homlokomra. – Még nem is láttam a lakosztályodat – mondta, és az egyik régebbi képre mutatott, amin éppen a szobámban vagyok, a szőnyegen fekszem és olvasok.
- Én sem láttam még a tiédet – jelentettem ki. – De szeretnéd látni?
- Persze – bólintott.
Megragadtam a kezét, és elráncigáltam a lépcsőhöz, aztán fel azon. Megmutattam neki mindent. De nem tartott sokáig az idegenvezetés, mert megszólalt a telefonja. Mikor lerakta megölelt (már automatikusan a nyaka köré fonom a kezem), és megszólalt.
- Igazából, cukrászdába akartalak vinni – mondta. Erre elmosolyodtam. – És anya már keres, hogy hol vagyok.
- Menj csak – mondtam. De nem éppen olyan mozdulatot tettem ami elősegítené, hogy el tudjon indulni. Szorosabban öleltem.  Aztán végül is elengedtem.  Vagyis nem egészen. A kapuig fogtam a kezét.
- A sikerélményedet nem tudod elvinni – mondtam mikor kilépett a kapunk.
- Hát, sajnálom. Pedig nem szívesen válok meg tőle – mondta mosolyogva. Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet. Odarántott magához. Megöleltem. Átkarolta a derekam. Megint magához húzott, és ismét megajándékozott egy csókkal. Az előzőből sem eszméltem fel teljesen, de nem is hagyja, hogy feleszméljek. Ellépett tőlem, nekem meg, meg kellett támaszkodnom a kerítésben hogy állva tudjak maradni.
- Na majd akkor holnap találkozunk – mondta mosolyogva.
- Holnap – ismételtem meg.
- Szia Liz! – intett.
- Szia – mondtam, de nem tudom, hogyan jött ki szó a számon. Fizikailag ott voltam, de a gondolataim a két csók között ingáztak.
Bementem a házba, és olyannyira fel voltam dobódva, hogy összedobtam magamnak a vacsit. Elvégre már 7 óra volt, és 6 után amúgy se nagyon akartam enni. De hát, van ilyen. Csináltam salátát, meg sütöttem pirítóst, tószt kenyérből. Vacsinak pont jó.  A salátához összedobtam öntetet is, és mire végeztem, és meg is vacsoráztam, már fél kilenc  volt.  A salátából meg az öntetből is maradt annyi, hogy anyuéknak elég legyen. Írtam egy cetlit anyunak, hogy a cuccok a hűtőben vannak, és majd csináljon mellé pirítóst, aztán a gondolataimmal együtt először a fürdőbe majd a szobámba vonultam.
Mai nap: 10*****♥ Azt hiszem ez elég magyarázat! :) Jaj, Ha ezt Vikinek elmesélem!!! :$ :))