XXIX.

November 16. Szerda
A suliban ma nagy felhajtás volt. A portán egy csomó gyerek sorakozott. Nem értettem, hogy mi ez az egész, és akkor még úgy voltam vele, hogy nem is akarom tudni.  Az osztályban nagy csend volt. Igazából, jóformán csak a mi hangunkat lehetett hallani. Dáviddal, Matyival és Ákossal folyamatosan hülyültünk. Rebi sehol.
Reggel Ádámmal jöttem suliba, és csak futó pillantást vetettem Rebire a suli előtt, mert inkább odamentem a buszmegállóba a többiekhez. Amit tegnap az ikrek mondtak, az nagyon megragadt bennem. Én nem akarok olyan lenni. Nem akarok Ádám miatt elhanyagolni vagy mellőzni senkit. És van egy olyan érzésem, hogy Rebi pontosan ezt teszi. Mostanában nagyon keveset van velünk. Még velem is jóval kevesebbet beszél. Bár, nem ő az egyetlen, aki mostanában mellőz engem.
Levi. Egyszerűen nem tudom, mi baja lehet. Mindenkinek küldött sms-t vagy e-mailt, hogy nem jön suliba, meg hogy mi a baja, engem meg kihagyott.
- Meg vagyok hívva a szalagavatóra! – rontott be az ajtón Dominika. Látszólag senki sem figyelt rá.
- Mi van? – kérdeztem halkan, hogy csak mi halljuk.
- Szalagavató – jelentette be Dávid.
- Nem mondod? – kérdeztem röhögve.  – Dávid, a fülem még jó.
- Hát, de mást én sem tudok – jött a válasz.
- Dehogynem – vágta rá Ákos. – Azt tudjuk, hogy Dominika ott lesz.
- Máris nem akarok elmenni – mondtam, és megfordultam. Ránéztem Dominikára, és azonnal elgondolkoztam. Őt vajon ki hívta meg? Engem vajon elhív majd valaki? Esetleg Ádám?
- Nem tudom ki az a szerencsétlen, aki meghívta Nikát – mondta Matyi, mire felröhögtem.
- Én is ezen gondolkoztam –nevettem tovább. – De az biztos, hogy annak a valakinek pszichológusra van szüksége.
A beszólásom osztatlan sikert aratott a többiek körében. Csámcsogtunk is ezen egy darabig. Ákos azt mondta, hogy ő majd beszél a suli pszichológussal a gyerek érdekében, mert ha ez így megy tovább, a gyerek diliházba fog kerülni. Erre Matyi rávágta, hogy akkor egyszerűbb lenne, ha a gyereket a diliházba küldenénk. Dávid ehhez hozzáfűzte, hogy akkor, ha a gyereket biztonságban akarjuk tartani, akkor a lehető legjobb az lenne, ha egy külföldibe vinnék.
Szórakozásunknak a csengő vetett véget. Pár másodperccel a dallam után, az első ajtócsapódásra felnéztünk. De nem a tanár volt az, hanem Rebi. Elvitte hátra a kabátját. Ákos felállt a padról, és átsétált a sajátjához. Rebi leült mellém.
- Szia – köszöntem neki, mert úgy tűnt, ő nem nagyon akar.
- Szia – mondta, de úgy, hogy rám se nézett. Kis ideig csöndben voltunk, de aztán nem bírtam, és megszólaltam.
- Hallottál a szalagavatóról?
- Igen. Alexszel megyek – mondta, nekem pedig elkerekedett a szemem. Mi van? Nekem ezt eddig miért nem mondta? Pedig tuti, hogy nem ma hívta el. Bár, nem biztos. Lehet mégis reggel hívta el.
- Tényleg? De jó! – mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra, azt remélve, hogy nem vette észre, hogy amúgy nem vagyok annyira boldog.
Megint beállt a csend. Kis ideig nem is szólaltam meg, de aztán valahogy nem bírtam tovább.
- Szerintem én nem fogok elmenni – mondtam. Erre felkapta a fejét, és fürkésző tekintettel nézett rám.
- Miért? – kérdezte.
- Ott lesz Dominika is – vágtam rá. – Az előbb, mikor berontott az osztályba, már egyből azt kürtölte, hogy őt meghívta valaki. Engem meg amúgy sem hívott még senki.
- Hát, én a helyedben eljönnék – mondta elég komoly arckifejezéssel.
- Miért? – kérdeztem. Nem tudtam miért kéne ott lennem.
- Ezt nem szabad elmondanom – sóhajtott.
- Mi van? – kerekedett el a szemem. A legjobb barátnőm, és nem mondja el?
- Megígértem Alexnek, hogy nem mondom el – mondta. Lenyeltem amit mondani akartam, és úgy meredtem rá, mintha szellem lenne. – Sajnálom.
- Ezt nem hiszem el – mondtam.
- Mondom, hogy sajnálom.
- Hagyjuk – mondtam, mert éreztem, hogy nem lesz jó vége, ha folytatjuk. – És mi van a bandával?
- Hát,  elvileg holnap megyek énekelni.
- Na az jó – mondtam. Ennek örültem, de annak nem, hogy mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle.
- Hé! – kiáltott fel Matyi. – Hány perce megy az óra?
- 20 – jött a válasz Evelintől.
- A tanár sehol! – örvendezett Ákos.
- Megyek és szólok neki – ugrott fel a helyéről Dominika.
- Ne merd! – mondta Ákos.
- Mert ki vagy te? Nem te  mondod meg, hogy mit csináljak – vágott vissza.
Ákos odament és elkapta a kezét.
- Engedj el Hombolygó! – kiabálta.
- Hé Boti – kiabált az osztálytársunknak. – Ott a kulcs. Zárd be az ajtót.
Boti elvette a kulcsot bezárta az ajtót, és lerakta a kulcsot. Ákos elengedte Dominikát, elvette a kulcsot a tanári asztalról és leült.
- Te majom! – kiabált Ákossal Dominika. – Mi van ha a tanár mégis jön? Vagy ha észreveszik, hogy nincs nálunk tanár?
- Én? Majom? – vetett rá lenéző pillantást Ákos. – Néztél már tükörbe? Egyébként meg, ha nem ordítoznál, akkor nem vennének észre. Szóval ajánlom, hogy ülj le a helyedre, vedd elő a telefonodat, és facebook-ozz rajta, ahogy amúgy is szoktad tenni.
Az egész osztály azt figyelte, ahogy Dominika és Ákos veszekednek. Szerintem titkon mindenki (még Evelin is) Ákosnak szurkolt. Dominika feje vörösödött, és már válaszra nyitotta a száját, mikor (legnagyobb meglepetésünkre) Evelin lépett mellé.
- Igaza van – védte Ákost. Ekkor hírtelen eszembe jutott, hogy év elején, épp abból lett balhé, hogy Evelinnek tetszik Ákos. Dominika lehurrogta miatta.
- Te ne szólj bele – puffogott Dominika.
- Szerintem is igaza van – mondtam.
- És téged ki kérdezett? – reagált le Dominika.
- Már bocs, de nem akarok miattad lebukni. Te is jobban tennéd, ha befognád a szádat. Vagy lejjebb vennéd a hangerődet – vágtam vissza. Már válaszra nyitotta a száját, mikor Dávid és Matyi egyszerre megszólaltak.
- Egy szóval kussolj!
Dominika dühödten megfordult és a helyére trappolt.
- Nem tudod miért nem jön be Jurácsik? – kérdezem Rebit.
- Nem, Alex nem mondta, hogy nem lesz – rázta meg a fejét.
- Hé Liz! – kiáltott oda nekem Ákos. – Nem jössz ide?
- De pillanat – mondtam, és Rebire néztem.
- Menj csak – mondta, és bedugta a fülesét. Hát jó.
- Megjöttem – léptem oda Ákoshoz.
- Gyere, beszélünk Levivel – mondta.
- Velem nem akar beszélni – jelentettem ki.
- Honnan veszed? – kérdezte.
- Nekem egyáltalán nem írta, hogy nem fog suliba jönni, és még csak azt sem mondta hogy mi baja – húztam el a szám. Szomorú lettem.
- Hát ez azért.. – kezdte de lenyelte a mondat végét.
- Tessék? – kérdeztem.
- Semmi – rázta a fejét. – Majd egyszer elmondom.
- De jó – mondtam ironikusan. – Ma senki nem mond el nekem semmit.
- Tényleg nem tehetem. Hidd el, szívesen elmondanám.
- Jó oké, értettem.
- Na beszélünk vele?
- Nem tudom. Beszélj vele te.
- Oké – bólintott. – Majd mondom neki, hogy itt vagy.
- Ne! Ne mond.
- Miért ne?
- Csak… Csak ne – mondtam. Eszembe jutott, hogy mikor beteg lettem, min gondolkoztam. És most… most van barátom.  Nem biztos hogy jó ötlet lenne, ha beszélnék vele. Meg amúgy is, neki is van aki tetszik, aki minden bizonnyal nem én vagyok. Ugyanis akkor tuti írt volna.
- Hát rendben – bólintott.
- Addig odamegyek Matyiékhoz – mondtam. – Majd ha befejezteted gyere oda.
Felálltam, és odahúztam a széket az ikrekhez. Mindenféléről beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy ők mennek-e szalagavatóra. Hát, naná, hogy mennek. Kiszemeltjük is van. Annyira elmerültünk a beszélgetésbe, hogy csak arra figyeltünk fel, hogy csengetnek. Ákosra néztem, aki még mindig halkan telefonált. Pár másodperc múlva odadobta Botinak a kulcsot, hogy nyissa ki az ajtót, de tovább beszélt. Kicsit ingerültnek látszott. Visszafordultam az ikrekhez, de a szemem sarkából azért figyeltem Ákost. Néha rám, néha pedig Rebire nézett, és magyarázott Levinek.
Egyszer csak kinyílott az ajtó. Ádám jött be.
- Hali! – köszönt úgy általánosságban mind enkinek.
- Szia Ádi –köszönt vissza neki nagy mosollyal Dominika. – Te is jössz szalagavatóra?
- Igen – nézett rá Ádám. – Ahogy hallottam, te is.
- Persze – mondta és felszegett állal nézett körbe. – Tudtommal rajtam kívül az osztályból eddig nem hívtak senkit.
- Tévedsz – mondta egy hang. Alex lépett be a terembe. – Rebit is meghívták.
- Hah! Engem már reggel meghívtak! – vágta rá Dominika.
- Engem már tegnap – mosolygott Alexre Rebi.
- Tegnap? Tegnap??? – akadt ki Dominika. De ezt a kérdést nem csak ő tette fel. Én is ezt kérdezgettem, de csak magamban. Szóval ez első megérzésem volt a helyes. De nem volt sok időm gondolkodni, mert Dominika folytatta. – Hogy lehet az, hogy tegnap? Hiszen még csak ma tudtuk meg az időpontot.
- Ti lehet, hogy csak ma – kezdte Alex, közben pedig intett a karjával Rebiek, hogy menjen oda -, de mivel mi bennfentesek vagyunk ebben a dologban, mi igazából már év elején is tudtuk.
Dominika dühöngve rohant ki az osztályból. Utánuk Rebi és Alex is kiment. Persze ők csak szépen nyugodtan. Hírtelen elkezdtem gondolkodni. Bennfentesek. Hogy lehetnek azok, mikor még csak 11-esek? Még van egy évük.
Egy kéz ért a vállamhoz. Megijedtem és összerezzentem. A gondolataim gyorsan elrejtőztek, és mosolyogva néztem fel Ádámra.
- Nem jössz ki? – kérdezte. Mielőtt még válaszoltam volna, az ikrekre néztem. Mosolyogva bólintottak.
- De – mosolyogtam Ádámra. Felálltam és elindultunk. Még az osztályban megfogta a kezemet. Mielőtt kiléptem volna a teremből Ákosra néztem. Még mindig telefonált. Vajon mennyi lehet a számlája?
- Figyelj, beszélnünk kell – mondta, mikor kiértünk. Rámosolyogtam.
- Előtte kérdezhetek?
- Na ki vele – mosolygott rám. Én elkomorodtam.
- Rebi nem mond el nekem szinte semmit. Amit elmond azt is csak harapófogóval tudom belőle kiszedni.
- Például mit?
- Reggel kérdeztem, hogy tudta-e, hogy lesz szalagavató. És csak úgy rávágta, hogy igen és Alexszel megy. Azt nem is mesélte, hogy meghívta. Én naiv meg azt hittem, hogy biztosan reggel hívta meg. De mint kiderült, nem.
- Ennyi? – kérdezte.
- Nem. Azt mondtam neki, hogy én lehet el sem megyek, mire azt mondta, hogy jobban tenném, ha elmennék. De megindokolni nem volt hajlandó. Azt mondta, hogy megígérte Alexnek, hogy nem mondja el.
Ádám arcán átfutott valami. De nem tudom, hogy mi. Túl gyors reakció volt.
- Eljössz velem szalagavatóra? – kérdezte és mélyen a szemembe nézett.
- Szeretnéd, hogy elmenjek veled? – kérdeztem vissza mosolyogva.
- Igen – mondta. – szeretném, ha eljönnél velem.
- Akkor elmegyek veled – jelentettem ki.
- De, azt tudnod kell, hogy nem tudok végig melletted lenni – mondta komoly hangon. Még mindig a szemembe nézett.
- Tessék? – kérdeztem vissza, és elkaptam a tekintetem.
- Van valami, amiről mindenképpen beszélnünk kell – jelentette ki.
- Rendben. De előtte még kérdezhetek valamit? – kérdeztem.
- Persze. Hajrá – mosolygott rám.
- Hogy értette azt Alex, hogy bennfentesek vagytok? Hiszen még csak tizenegyedikesek vagytok!
- Ez az, amiről beszélni akartam veled – mondta. – Én idén szalagavatózom.
Leesett az állam. Hogy mi van? Nem tudtam megszólalni, csak néztem rá. Ezek szerint, ő idén kap szalagot, és idén táncol.
- Hogyhogy? – kérdeztem. Más nem is jött ki a számon.
- Tavaly rengeteg tárgyból előrehozott érettségit tettem, hogy a focira tudjak koncentrálni. Anyáék tök örültek neki. A legtöbb órára ezért úgymond poénból járok be. Az igazgató ugye tudta ezt, és megbeszélést tartott a tanári gárdával a nyáron. Ők pedig úgy döntöttek, hogy ha szeretnék, átmehetek az iskola németországi testvériskolájába – mondta és kis szünetet tartott. Nem tudtam reagálni rá. Csak álltam és magam elé bambultam. – Ugyanis az egyik érettségim, az németből volt. Emelt szinten, és dicséretet is kaptam. Így számukra egyértelmű volt, hogy megállnám ott a helyem. Év elején felkeresték a szüleimet, akik persze beleegyeztek, így már csak én maradtam.
- Tehát el fogsz menni – mondtam, és beleharaptam a számba.
- Akkor még nem ismertelek. Nem tudtam, hogy lesz valaki, aki miatt nemet kéne mondanom – mondta, és láttam a szomorúságot az arcán.
- Értem – mondtam, és alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Nem lehet! Nem! Még csak most vált valóra az álmom, és szerte is foszlik! Az első könnycsepp legördült az arcomon.
- Ne sírj! – mondta és magához húzott. Tudtam, hogy ő is szomorú, de nem bírtam abbahagyni. Szorosan ölelt.
- Pró…Próbálok – mondtam. Végigsimított a hajamon, majd eltolt magától. Letörölte a könnycseppeket az arcomról, és megcsókolt. Melegség futott végig rajtam. Éreztem még a szomorúságot is, de abban a pillanatban, mintha nem lenne semmi. Nem szabad sírnom! Előtte nem!
Mikor elengedett, megöleltem.
- Szóval akkor egy csaj miatt nem leszel végig mellettem – mondtam mosolyt erőltetve az arcomra, mikor kicsit összeszedtem magam.
- Pontosan. Méghozzá táncolni fogok vele  – mosolygott rám. Láttam rajta, hogy ő is csak nehezen mosolyog.
- Ha híres focista leszel, akkor majd beleírsz az életrajzodba? – nevettem el magam.
- Hát még meggondolom – mondta és nyomott egy puszit a homlokomra. Közben sajna megszólalt a jelző. Nem nagyon örültem neki. – Na, azt hiszem el kellene indulnom.
- Oké – mondtam, erre megint magához húzott és megint megcsókolt. Mikor elengedett megint elengedett megszólaltam. – Amúgy, az ofőd miért nem jött be hozzánk órára?
- Valószínűleg elfelejtett titeket – mondta.
- Akkor elég feledékeny. Húsz gyereket csak úgy elfelejteni – ráztam a fejem mosolyogva. – Na, de menj, mert nem érsz le időben.
- Igaz. Na szia – mondta, miután elengedett. Én elindultam az osztályba, ő pedig a lépcső felé. Mielőtt még lelépett volna a lépcsőre visszanézett rám. Először nem néztem oda. Csak a szemem sarkából figyeltem, de mikor láttam, hogy szomorú, odanéztem és mosolyogva intettem neki. Erre ő is elmosolyodott, visszaintett, és már el is indult.
Beléptem az osztályba, ahol persze a többiek őrjöngtek. Hát igen. Ez a mi osztályunk. Diliház.  Dominika ordított Bendegúzékkal, amiért azok az osztály hátsó részében lévő laptopot akarták „kiszabadítani a börtönéből”, azaz fel akarták törni a kis szekrényt. Az „én bandám” hátul röhögött, Daniék a táblára firkálgattak „nyuszikat”, a többieket sajna nem láttam, mert egy sajtdarab repült felém.
- Fúj! – kiáltottam fel. Majdnem eltaláltak. – Ez ki volt?
- Én – mondta Boti. – De nem téged akartalak.
- Valaki adjon egy alufólia darabot! – kiáltottam el magam. 2 másodperc múlva Dani előszedett nekem egyet a táskájából. Felvettem vele a sajtot és szépen lassan odasétáltam Botihoz. Minden tekintet rám szegeződött az osztályban. Még Dominika is abbahagyta az ordibálást. Boti viszont észre se vette, hogy felé tartok. Elmentem mellette, és a sajtot a fejére ejtettem.
- Jaj! Bocs! – nevettem fel. – Nem téged akartalak!
- Mi a … - tapogatta a fejét Boti. Eközben már mindenki röhögött az osztályban.
- Gratulálok Aliz! – hallottam egy morcos hangot. Dominika károgott. – Megmutattad az értelmi szintedet.
- Fogd be jó? – néztem rá.
- Bocs, hogy az én intelligenciám nagyobb a tiédnél – húzta gonosz mosolyra a száját. Nem értem miért nem bír engem.
- Nem is tudom ki játszott „Engem előbb meghívtak a szalagavatóra” játékot – kis hatásszünetet tartottam. Közben a fiúk kiabálni kezdtek. „Bunyó!” „Adj neki!” és egyéb hasonló mondatokat.
- Ráadásul vesztettél a játékodban – mondta Matyi helyettem is.
- Sikeresen leégetted magad – közölte Ákos. Elképesztő barátaim vannak.
- Pofa be! – kiabálta Dominika. Vörös fejjel ült le a helyére. Egyébként, nem értem, hogy év eleje óta mi a baja velem. Jó oké. Most már tudom. Ádámmal járok. És akkor? Attól még év elején nem kellett volna utálnia. Mindig ki akart okítani, vagy beszólt valami miatt.
Elindultam a padom felé.
- Élvezd csak a sikeredet – szólalt meg Dominika mikor elhaladtam mellette. – De ők is rád fognak unni, ahogy Rebeka is tette.
Úgy tettem, mint aki nem hallja. Egyébként olyan halkan mondta, hogy én is csak nehezen hallottam meg. Törin, magyaron, németen, angolon és kémián nem volt akkora szerencsénk, mint első órában. Sajna minden tanár emlékezett ránk.
Nagyszünetben találkoztam Ádámmal. Nem meséltem neki arról, amit Dominika mondott. A barátaimnak sem meséltem róla. Megtartottam magamnak. Úgyhogy kicsit szenvedtem miatta. És ez csak hab volt a tortán. Amúgy is nagyon rossz kedvem volt. Nagyszünetben is elsírtam magam. Utána meg ki kellett magyaráznom magam a barátaim előtt.
Suli után siettem haza. Anya hagyott cetlit. Azt írta, hogy apa fog értem jönni röpire a suliba, mert sietnem kell majd. Meg hogy az ebéd a hűtőben van.
Rohantam. Fel a lépcsőn, a szobába, onnan a fürdőbe, aztán le a lépcsőn a konyhába onnan a nappaliba, végül edzésre.
Az edzés dög unalom volt. Kevesen voltunk, mert sok mindenki megfázott. Hát igen. A hírtelen hideg.
Apa edzés végére pontosan odaért. Még nézte is, ahogy a tanárnő felkért, hogy mutassam be a levezető gyakorlatot. Szóval az öltözőben csak felkaptam a cuccom, köszöntem a többieknek és ismét rohantam.
- Szia Apa! – köszöntem a bejáratnál álló apunak.
- Szia Liza! – mosolygott rám.
- Milyen napod volt? – érdeklődtem.
- Nagyon kellemes. Kevés munka, a lapzárta bár közeleg, de nem vészes. Na és neked?
Elgondolkoztam. Vajon mindent el kéne mesélnem neki? Hogy rossz kedvem van, amiért
Ádám elmegy? Vagy hogy Rebi nem nagyon kommunikál velem? Vagyis inkább velünk. Vagy hogy Dominika már megint színre lépett?
- Á, semmi érdekes. Csak a szokásos – mondtam végül mosolyt erőltetve az arcomra. – A tanárok dilisek és elmaradt az első óránk, mert Jurácsik tanár úr elfelejtett minket. Amúgy miért kell sietnem?
- Nem tudom. Anyád azt mondta, hogy dolgod van délután – mondta apu.
- Igen? – kerekedett el a szemem. – Én erről eddig nem tudtam.
- Az jó dolog – mondta apu. – Akkor meglepetés lesz. Azt tudom, hogy anyád kirak neked valami ruhát mire hazaérsz.
- De jó! Akkor valahova megyünk – örvendeztem.
- Csak te mész kislányom – jelentette ki apa. – Én anyádat vacsorázni viszem ma.
- De hát … - kezdtem, de a beszélgetés közben már hazaértünk.
- Na én itt megállok, és amíg én bejárok a garázsba, te szépen felfutsz és letusolsz. Oké? – kérdezte, mire bólintottam, és már ki is nyitottam a kocsi ajtót.
- Szia Anya! – rontottam be a házba.
- Szia Liza! – kezdte anya. – Ma programod lesz kincsem, úgyhogy siess fel és…
- Tudom anyu! – vágtam közbe. – Apa már mondta. De azt nem mondta meg hova megyek.
- Majd megbeszéljük, ha összeszedted magad – villantotta rám mosolyát. Anyának nagyon szép mosolya van. Régen is és most is mindig megnyugtat.
- Oké – mondta és el is indultam fel. Már nem kapkodtam. Csak szépen komótosan.
- A ruhád a gardrób szobában – kiáltott utánam.
- Köszönöm!
Fürdés után a világos csőfarmert felváltotta egy sötétkék enyhén koptatott csőfarmer, a fehér pólót és a piros tornacipőt pedig felváltotta, egy pink, hosszított póló egy fekete mellkasig érő, fekete, cipzáras boleró meg egy pink tornacipő, amihez anya legvastagabb zoknimat rakta. A hajamat meg felkötöttem, és a kilógó tincseket egy rózsaszín masnis csattal csatoltam el.
- Anya! Kész vagyok! – kiabáltam le. Semmi válasz.
Már indultam volna le, mikor eszem bejutott, hogy anya kipakolta nekem a fürdőben a sminkcuccot. Szóval szeretné, ha minimálisan kifesteném magam. Közben eszembe jutott, hogy valószínűleg azért nem válaszol, mert készül a vacsorára. Tehát visszamentem a fürdőbe. Kis szempillaspirál, alapozó, pirosító és kész is voltam.
Elindultam lefelé. A lépcsőnél hallottam anya és apa hangját. Beszélgettek. Mikor leértem, a konyhába néztem be, de nem láttam őket.
- Szia Liz! – ijesztett rám egy hátam mögül érkező hang. Kicsit összerezzentem. – Jaj, bocs. Nem akartalak megijeszteni.
- Szia! – válaszoltam mosolyogva. Értem már! Amíg anyáék vacsizni mennek, én Ádámmal megyek valahova. Odafutottam Ádámhoz, és nyomtam egy puszit az arcára. – Semmi baj! Ha te ijesztgetsz, annak csak örülök.
Közben anyáék is kijöttek a nappaliból. Anya egyszerűen csodásan nézett ki. Szőke haja ki volt engedve, és olyan „szél fújta” göndörre volt beállítva. Ki volt sminkelve. Már egyszerűen ez is lélegzet elállító volt. De az összhatás! Fantasztikusan mutatott. Egy ezüstszürke szaténruha volt
 rajta vállpánttal, a kezében pedig egy hozzá tartozó bolerót tartott. A mellrésznél a ruha húzott volt, alatta pedig a pántot masnira kötötte. A magas sarkú cipője szintén ezüstszürke volt, a sarka pedig kb. 5 cm-es. A ruhához felvette azt a nyakláncot és lógós fülbevalót, amit még apától kapott tavaly a születésnapjára.
Apa a derekánál átkarolta. Apa se volt semmi. Rajta fekete öltöny volt, ami alá szürke inget vett fel fekete nyakkendővel. Fekete haja be volt állítva.
- Hú – ennyi volt, ami kijött a számon, mikor megláttam őket.
- Liza! Nagyon jól nézel ki – mondta apa.
- Hát, hozzátok képest nem – mondtam mosolyogva. – Úgy néztek ki, mintha fotózásról jöttetek volna.
Anya elpirult. – Köszönjük a bókot. Viszont te is nagyon jól nézel ki, ahogy Ádám is.
- Köszönöm Nóri – mondta Ádám. Már tegeződnek! :)
- Amúgy hová mentek? – kérdeztem aputól.
- Vadrózsa étterem – válaszolt apa. – Az anyád kedvenc étterme.
- És én hova megyek? – tettem fel hangosan a kérdést.
- Hozzánk – vágta rá Ádám.
- Mi? – kerekedett el a szemem.
- Ádám tegnap felhívott – kezdte anya – és elkért valamelyik estére. Azt mondta, hogy a szülei kíváncsiak a barátnőjére.
- Nem tudják hogy én vagyok az? – kerekedett el a szemem.
- Nem – mosolygott Ádám.
- Elengedtelek – folytatta anya. – Akkor még nem tudtam, hogy ma apáddal vacsorázni megyünk. De kiderült, hogy Ádám őt is felhívta, és lebeszélték az időpontot is.
- Ami ma van – mondtam anya helyett.
- Igen. De én is csak ma tudtam meg. Ahogyan a vacsorát is – bólogatott anya.
- Nekünk viszont indulnunk kell – nézett rám Ádám – Anyáéknak megígértem, hogy hétre nálunk leszünk.
- Rendben – mosolyogtam rá.
- Akkor mi is mehetünk – mondta apa.
Egyszerre léptünk ki az ajtón, de a kapuban két külön irányba mentünk. Apáék a Lamborghinihez mentek, mi pedig elindultunk Ádámék felé.