November 16. (később)
Útközben nagyon elmélyedtem a gondolataimban. Ádám szülei nem tudják, hogy én vagyok a barátnője. Mi van ha nem tartanak elég jónak a fiúkhoz? Elzavarnak? Vagy ami rosszabb, bájmosollyal tűrnek amolyan megszoksz vagy megszöksz stílusban állnak majd hozzám? Vagy elviselnek majd, mert úgyis tudják, hogy a fiúk nemsokára elmegy és akkor majd biztos vége?
- Hé! – bökött oldalba Ádám. – Valami baj van?
- Nem, dehogy – mondtam mosolyogva.
- Nem úgy nézel ki. De ha nem is mondod el, majd azért nálunk mosolyt is erőltethetnél az arcodra.
- Na jó – mosolyogtam rá és megálltam. – Kicsit félek.
- De miért?
- Mert nem tudom, a szüleid mit szolnak majd ahhoz, hogy egy csomó nálam szebb lány van, és mégis én lettem a barátnőd.
- Ne hülyülj már! – mondta, és megálltunk. - A szüleim tök bírnak.
- Aha, mikor ott vagyok. De ki tudja amúgy mit gondolnak rólam.
- Én. Aznap éjjel, mikor nálunk vacsoráztatok, elmentem a nappali előtt, és meghallottam, ahogy rólad beszélnek. Azt mondták nagyon csinos és udvarias lánynak ismertek meg.
- Tényleg?
- Igen. És amikor mi voltunk nálatok, hazaúton arról beszéltek, hogy mennyire aranyos vagy. Még engem is megkérdeztek, hogy mit gondolok rólad.
- És mit mondtál? – szólaltam meg, de nem mertem ránézni.
- Azt hogy elbűvölő vagy – mosolygott rám.
Ránéztem. Bele a kék szemébe. Hírtelen elszállt minden félelmem. Nem volt más, csak mi ketten. Megöleltem Ádámot. A kezem automatikusan a nyaka köré fontam, ő pedig a derekamnál ölelt meg. Pár perc múlva eltolt magától és megcsókolt. Igen, a gyomromban a lepkék feléledtek. Nem nagyon voltam még hozzá szokva.
- Na, megnyugodtál? – kérdezte mikor elengedett.
- Azt hiszem, egy kicsit igen – mosolyogtam rá.
- Akkor jó, mert nemsokára megérkezünk – mondta.
- Az mennyi idő? – kérdeztem.
- Pár perc.
- Hú, akkor még talán kitart a mosolyom – nevettem fel.
- Úgy szeretem, hogy ilyen bolond vagy – nevetett Ádám is.
- Akkor ha komoly lennék, észre se vennél? – viccelődtem.
- Nem, akkor észre se vennélek – folytatta a viccet Ádám.
- Akkor komoly leszek – jelentettem be.
- Már nem jön be, hiába akarsz lerázni.
- Jaj… előbb kellett volna?
- Jóval előbb – mondta és adott egy puszit. – Megjöttünk.
- Na akkor mély levegő – mosolyogtam rá.
- Csak nyugalom – mondta és kinyitotta a kaput. A kutyák már szaladtak is hozzánk. Bagira és Léna. Mikor közelebb értek, megismertek minket. Megsimogattam Lénát, erre persze Bagira is odajött. Hát igen. Már ismernek.
- Hát, a kutyáitok szeretnek – mondtam mosolyogva, mikor abbahagytam a kutyázást.
- Anyáék is szeretni fognak.
- Na és te? – kérdeztem hatalmas vigyorral.
- Én nem biztos – mondta „komolyan”.
- Hát akkor én megyek – mondtam és megfordultam. Tettem egy lépést mire Ádám elkapta a kezem és visszarántott. Még egy csókkal ajándékozott meg. - Na jó, talán maradhatok.
- Ajánlom is – mosolygott rám. Megfogta a kezem, és bevezetett a házba.
Útközben nagyon elmélyedtem a gondolataimban. Ádám szülei nem tudják, hogy én vagyok a barátnője. Mi van ha nem tartanak elég jónak a fiúkhoz? Elzavarnak? Vagy ami rosszabb, bájmosollyal tűrnek amolyan megszoksz vagy megszöksz stílusban állnak majd hozzám? Vagy elviselnek majd, mert úgyis tudják, hogy a fiúk nemsokára elmegy és akkor majd biztos vége?
- Hé! – bökött oldalba Ádám. – Valami baj van?
- Nem, dehogy – mondtam mosolyogva.
- Nem úgy nézel ki. De ha nem is mondod el, majd azért nálunk mosolyt is erőltethetnél az arcodra.
- Na jó – mosolyogtam rá és megálltam. – Kicsit félek.
- De miért?
- Mert nem tudom, a szüleid mit szolnak majd ahhoz, hogy egy csomó nálam szebb lány van, és mégis én lettem a barátnőd.
- Ne hülyülj már! – mondta, és megálltunk. - A szüleim tök bírnak.
- Aha, mikor ott vagyok. De ki tudja amúgy mit gondolnak rólam.
- Én. Aznap éjjel, mikor nálunk vacsoráztatok, elmentem a nappali előtt, és meghallottam, ahogy rólad beszélnek. Azt mondták nagyon csinos és udvarias lánynak ismertek meg.
- Tényleg?
- Igen. És amikor mi voltunk nálatok, hazaúton arról beszéltek, hogy mennyire aranyos vagy. Még engem is megkérdeztek, hogy mit gondolok rólad.
- És mit mondtál? – szólaltam meg, de nem mertem ránézni.
- Azt hogy elbűvölő vagy – mosolygott rám.
Ránéztem. Bele a kék szemébe. Hírtelen elszállt minden félelmem. Nem volt más, csak mi ketten. Megöleltem Ádámot. A kezem automatikusan a nyaka köré fontam, ő pedig a derekamnál ölelt meg. Pár perc múlva eltolt magától és megcsókolt. Igen, a gyomromban a lepkék feléledtek. Nem nagyon voltam még hozzá szokva.
- Na, megnyugodtál? – kérdezte mikor elengedett.
- Azt hiszem, egy kicsit igen – mosolyogtam rá.
- Akkor jó, mert nemsokára megérkezünk – mondta.
- Az mennyi idő? – kérdeztem.
- Pár perc.
- Hú, akkor még talán kitart a mosolyom – nevettem fel.
- Úgy szeretem, hogy ilyen bolond vagy – nevetett Ádám is.
- Akkor ha komoly lennék, észre se vennél? – viccelődtem.
- Nem, akkor észre se vennélek – folytatta a viccet Ádám.
- Akkor komoly leszek – jelentettem be.
- Már nem jön be, hiába akarsz lerázni.
- Jaj… előbb kellett volna?
- Jóval előbb – mondta és adott egy puszit. – Megjöttünk.
- Na akkor mély levegő – mosolyogtam rá.
- Csak nyugalom – mondta és kinyitotta a kaput. A kutyák már szaladtak is hozzánk. Bagira és Léna. Mikor közelebb értek, megismertek minket. Megsimogattam Lénát, erre persze Bagira is odajött. Hát igen. Már ismernek.
- Hát, a kutyáitok szeretnek – mondtam mosolyogva, mikor abbahagytam a kutyázást.
- Anyáék is szeretni fognak.
- Na és te? – kérdeztem hatalmas vigyorral.
- Én nem biztos – mondta „komolyan”.
- Hát akkor én megyek – mondtam és megfordultam. Tettem egy lépést mire Ádám elkapta a kezem és visszarántott. Még egy csókkal ajándékozott meg. - Na jó, talán maradhatok.
- Ajánlom is – mosolygott rám. Megfogta a kezem, és bevezetett a házba.
Maga a ház nem az utca felől, hanem az udvar felől nyílt.
A bejárat előtt volt egy nagy terasz. Sajna a bútorokat nem nagyon láttam, mert
már sötét volt. És az sem mellékes, hogy HIDEG!
Bent a lakásban már világos volt és meleg. Mióta utoljára Ádáméknál jártam, elég nagy változás következett be.
Az ajtóval szemben ugyan úgy ott volt az emeletre felvezető lépcső. Azonban a fal színe világos szürke volt. A fal, ami a folyosót elválasztotta a nappalitól, eltűnt. Így nem egy folyosóra érkeztünk, hanem egyből a nappaliba. A leghosszabb falon, kanyargó vonalmintákból álló tapéta volt. A vonalak a fal színénél egy picit sötétebb árnyalatúak voltak.
A bútorokat is leváltották. Már vajszínű bőrkanapék, és bőrfotelok vannak és persze üvegasztal. A szekrények is fehérek. Azonban a piros párnák, a szekrényen lévő piros díszek, és a falon függő képek ( amiknek szerintem semmi értelme sem volt, ugyanis össze-vissza voltak a festővásznakon a piros és fehér foltok) nagyon feldobták a helyiség hangulatát.
- Hú – nyögtem ki, mikor magamhoz tértem a bámészkodásból.
- Mi az? – mosolygott rám Ádám. – Még nem is találkoztál anyuékkal.
- Semmi. Csak… - kezdtem, de nem tudtam megfogalmazni, hogy valójában mit is akartam mondani.
- Csak?
- Csak sokat változott a házatok, mióta utoljára itt voltam – mosolyogtam.
- Ja,igen – mosolyodott el. –Nem gondoltad volna mi?
- Hát nem.
Megölelt, de hamar szét is rebbentünk, mert lépéseket hallottunk.
- Anyuék – mondta komoly hangon Ádám.
- Ajaj – húztam el a számat.
- Ne izgulj – szorította meg a kezemet.
- Próbálok – mondtam, és én is megszorítottam a kezét.
- Hát megjöttetek? – hallottam Enikő hangját a konyhából.
- Igen Anya – kiáltott vissza neki Ádám. Abban a pillanatban Enikő lépett ki a boltív mögül.
- Csak nem? – mosolyodott el, mikor meglátott.
- Jó estét! – köszöntem zavaromban.
- Ugyan már, egyszer már megbeszéltük, hogy nem vagyok én olyan öreg, hogy magázni kelljen – mosolygott ám. Nem látszott kelletlen mosolynak.
- Bocsánat. Csak… - mondtam volna, de nem tudtam megszólalni, mert megláttam Tibit is.
- Sziasztok! – köszönt nekünk kedvesen.
- Szia Apu! – mondta Ádám.
- Jó est…. – kezdtem, de észbe kaptam. Őt is tegeznem kell. – Szia.
- Nézd! – kezdte lelkesen Enikő. – A fiadnak milyen aranyos barátnője van!
Tuti, hogy abban a pillanatban elpirultam. Éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom. Nem a lepkék. Inkább…inkább annak a jele volt, hogy nagyon tartok attól, hogy Tibi nem fog örülni nekem.
De aztán, mikor rám mosolygott, elmúlt a gyomorgörcsöm.
- Igen, nagyon aranyos – mondta és alig észrevehetően bólintott.
Kb. fél percig csak álltunk. Én meg sem mertem mukkani, Ádám sem mondott semmit. Aztán végül Enikő megszólalt.
- Na fiatalok, ha nem akartok éhen halni, akkor menjünk a konyhába.
- Én támogatom az ötletet – helyeselt Tibi.
- Én is – mondta Ádám. Ezt követően mindenki rám nézett.
- Hát, menjünk – mosolyodtam el.
Kicsit, esetleg nagyon feszült voltam. Próbáltam leplezni. De nem sikerült. Tibiék előrementek. Én is indultam volna, de Ádám visszahúzott.
- Baj van?
- Nem, dehogy – mondtam, de nem tudtam a szemébe nézni.
- Igen, látszik – jegyezte meg. – Még mindig anyáéktól tartasz?
- Szerinted? – mosolyodtam el.
- Jaj, ne csináld már – mondta, közben odahúzott magához. Válaszul csak mosolyogtam. – Akár hiszed, akár nem, bírnak. Szóval most szépen engedd el magad, ne úgy álldogálj, mint aki karót nyelt, és legyél olyan amilyen szoktál. Ha meg akarsz felelni nekik, akkor ez a legjobb módja. Hidd el.
- Én nem akarok megfelelni nekik – mondtam. Bár tudtam, hogy tudja hogy nem így van. – Nekem elég, hogy neked elég jó vagyok.
- Na ha ezt megmondod nekik, még jobban kedvelni fognak.
- Na persze. Majd odaállok eléjük és bejelentem, hogy nem érdekel mit gondolnak, mert csak az számít amit te gondolsz nem? – nevettem el magam.
- Alap nem? – kérdezett vissza nevetve Ádám, majd elkezdett húzni a nappali felé.
Mire beértünk a konyhába, már meg volt terítve. Az asztal közepén, ott volt egy nagy tál lefedve. Ádám apukája az asztalfőnél ült, az anyukája pedig a bal oldalán. Tibi jobb oldalára ültetett Ádám engem, ő pedig leült mellém.
- Remélem szereted az oldalast – mosolygott rám Enikő.
- Igen – mosolyogtam vissza.
- Akkor jó – kezdett bele a mondandójába Tibi. – Ha nem szeretted volna idáig, ezután biztosan a kedvenc ételed lett volna.
- Anya nagyon finomra tudja sütni az oldalast – vágott közbe Ádám.
- Ne dicsérjetek már ennyit fiúk – mondta Enikő kissé elpirulva. – Inkább együnk.
Erre Tibi levette az edényről a fedelet. Oldalas és petrezselymes krumpli volt benne.
- Hű – csúszott ki a számon. Erre mindenki elmosolyodott. Jó na, nagyon gusztán nézett ki.
Először nekem kellett szednem. Vacilláltam, hogy vajon mennyit szedjek. Nem akartam se túl sokat, merthogy mit szólnának. Hogy biztos kieszem őket a vagyonukból. De túl keveset sem, mert akkor meg hátha azt gondolják, hogy nem bízom Enikő főzési képességeiben. Pedig, már ettem egyszer itt.
Szóval próbáltam egy ideális nagyságú adagot szedni, de nagyon éhes voltam, szóval lehet hogy még ez is nagyra sikerült. Mindenesetre senki sem tette szóvá. Persze hamar elfogyott.
Mikor végeztünk, Enikő összeszedte a tányérokat. Én felajánlottam, hogy segítek, de nem engedte meg. Aztán hozott ki egy tepsit.
- Igazából, Feketeerdő tortát sütöttem, de nem volt kedvem a tortaformával szórakozni. Remélem nem baj. – mondta, mikor letette az asztalra a tepsit.
- Nem, dehogy – feleltem egyből. Ha anya süt, akkor ő se nagyon használja a tortaformát. Nagyon macerás.
- Biztosan? – kérdezett vissza. – Nehogy azt gondold, hogy nem tisztellek meg vele, mert egyébként nem nagyon használok tortaformát. Túl sok munka van vele.
- Anya is ezt szokta mondani – mosolyogtam Enikőre, aki láthatóan megkönnyebbült. Csak nem ők is paráztak egy kicsit a mai estétől? :)
- Látod anya, mondtam, hogy nem lesz baj – mosolyodott el Ádám.
- Jól van na – mosolygott végül Enikő is.
- Na, ha mindenki végre megnyugtatta magát, akkor ehetnénk? – vágott közbe Tibi. – Ugyanis én ennek tartogattam a helyet a gyomromban.
- Na, de Tibi – mondta Enikő és nevetésben tört ki.
Persze ez után Tibi nagy örömére Enikő felszelte a tortát. Én kaptam elsőként, de nem kóstoltam meg amíg a többiek meg nem kapták a saját kis szeleteiket. Isteni finom volt! Nem tudom, hogy Enikő hogy tud ilyen finomkajákat csinálni, de ez egyszerűen elképesztő.
Vacsi után még egy kicsit beszélgettünk négyen a suliról, a délutáni programokról, a terveimről. Az, hogy Ádám elmegy, nem jött szóba. Jobb volt így.
- Hát, elnézést fiatalok, de nekem most mennem kell – mondta Tibi -, mert apádnak holnapra a főcímlap terveit be kell mutatnom, és még nem tartok vele sehol.
- Persze, menj csak nyugodtan – mosolyogtam.
- Akkor én is itt hagylak titeket – mosolyodott el Enikő is. – Megyek, és elmosogatom az edényeket.
- Segítsek? – érdeklődtem kedvesen.
- Nem kell köszönöm. Nem azért jöttél, hogy házimunkát végezz – mondta, és már szedte is a tányérokat az asztalról.
- Na, akkor megmutassam a házat? – nézett rám Ádám.
- Felőlem – feleltem.
- Akkor, először lent megmutatok mindent. Ha neked ez így megfelel.
- Naná – nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Olyan boldog voltam. Ádám szülei látszólag kedvelnek, talán még örülnek is nekem. Plusz még kettesben lehetek Ádámmal. Ennél jobb nem is lehetne.
Igazából a lenti részt most nem fogom részletezni. Egyrészt mert nem nagyon figyeltem, másrészt pedig a legtöbb időt az emeleten töltöttük.
Hát, az emelt. A felső szint teljes egészében Ádám szobája. Irtó nagy. Az egész szoba szürke és krémszínű. Meg itt ott fekete szín is előfordul.
A szoba alakja teljesen szabálytalan. Ez volt az első ami megtetszett benne. Volt egy amolyan előszoba része, ami még kocka alakú volt, és tele volt tükörrel.
- Azta – szólaltam meg mikor felsétáltam a lépcsőn.
- Nem rossz mi?
- Mondjuk úgy, hogy van elég tükör ahhoz, hogy jól beállítsd a hajad – nevettem el magam.
- Hát akkor mutatok még valamit – mondta, és ellépett tőlem. Odasétált az egyik két részből álló tükörhöz, és széthúzta. Először nem láttam semmit, mert egy ablak volt szembe velem, de mikor elfordultam, ott volt az ágya, ami egy szekrénysorba volt beépítve. Azzal szemben volt egy kb. ugyan olyan szekrénysor, amin rengetek fénykép sorakozott, meg a szekrénysor közepén egy tv. Az ablak mellett volt egy kiugró rész. Oda volt téve egy íróasztal. Az íróasztalon egy laptop volt. Kíváncsiságból odamentem megnézni hogy milyen márka. Persze hogy Apple. Mi más? :)
Aztán közelebbről megnéztem az ablakot is. Befelé egy párkány volt kialakítva. Egy ember simán tudna rajta üldögélni, és kifelé bámulni az ablakon. Pár másodpercig hezitáltam, hogy leüljek-e, de aztán inkább folytattam a terepszemlét.
Az ágy mellett ott volt 3 gitár. Egy elektromos, egy fémhúros és az a bizonyos nejlonhúros gitár, amin akkor játszott, mikor először láttam a suliban, évnyitón.
Odamentem az ágyhoz, de ahogy felfigyeltem az ágyneműhuzatra, nevetnem kellett. Vannak a suliban a mosdóajtón ilyen emberfigurák. Lány és fiú. Na az egyneműhuzatán egy ilyen fiú „ábra” volt. Az „ábra” fekete volt, maradék része pedig világosbarna. A takarón volt a figura teste, a párnán pedig egy fekete kör, ami az ábra feje volt. Annyira nevettem, hogy ráfeküdtem az ágyára, a fejemet pedig a párnába temettem.
- Sejtettem, hogy ez lesz a reakciód – mondta nevetve.
- Azt akartad, hogy megfulladjak a röhögéstől?
- Lehet – mosolygott rám. – Na lenyugodtál?
- Le – mondtam, majd felpattantam az ágyról.
- És mit gondolsz eddig?
Gyorsan odatrappoltam az ablakhoz, és leültem a párkányra.
- Egy saját Narniád van – jelentettem ki.
- Na az tuti. És még van amit nem láttál.
- Tényleg?
- Aha.
Erre megragadta a kezem és kirángatott az előszobába. Volt ott még két ilyen tükör. Az egyik mögött egy komplett fürdő rejtőzött, a másik mögött pedig egy gardróbszoba, amiből egy erkélyre nyílt egy ajtó.
- Na jó. Még valami, ami ilyen titkos valami? – kérdeztem elképedve.
- Most nem jut eszembe – mosolygott rám. Én csak odaléptem hozzá, ő pedig megcsókolt. A térdem megint elgyengült, a gyomrom ismét görcsbe rándult. Lassan kezdek hozzászokni. Ez ilyen Ádám velejáró.
Mikor elengedett, akkor úgy szaladtam át a szobába, mint egy kislány aki megunta a hintát a játszótéren, és kiszemelte magának a csúszdát.
- Hova mész?! – kiáltott utánam az óvó bácsim.
- Fényképeket nézegetni!
Miközben én a fényképeket nézegettem, Ádám leült az laptopjához, és valamit gépelni kezdett. Gondoltam, a párnáját a fejébe húzom. Az ágyig el is jutottam, de észrevett.
- Mire készülsz?
- Semmire – mosolyogtam.
- Ha fejbe dobsz, megcsikizlek! – nevetett fel, majd visszafordult a gépéhez.
Szépen lassan odasomfordáltam, és fejbe vágtam a párnával. Erre rám nézett azokkal a kék szemekkel, én meg csak álltam. Későn jutott eszembe, hogy esetleg futnom kellene.
Így aztán, elkapott. Nem tartott neki sokáig, mire az ágyra tudott dobni. És tényleg megcsikizett. Már sikítoztam, röhögtem és sírtam egyszerre. Aztán elengedett. Én meg felültem az ágyon, és megcsókoltam. Hiába volt felkötve a hajam, ott már mindegy volt. A kapálózásom miatt így is úgy is szétjött, de erre Ádám még rásegített. Beletúrt a hajamba. Kiszedte a hajgumimat.
- Na, és milyen fotókat láttál? – kérdezte, mikor végre hagyott levegőhöz jutni.
- Sokfélét. Mikor még cuki kissrác voltál, meg nyaralásos képeket. Meg egy csomó képen ott van Alex.
De volt egy, amin volt valami szöveg. Azt nem igazán értettem. Angolul volt, és nem értek angolul.
Erre felpattant, és elhozta a képet. Egy koncerten készült. Ádám és Alex a Simple Plan zenekarral állnak ott.
- Az van ráírva hogy Alexnek és Ádámnak a Simple Plan-től. És egyesével aláírták.
- Azta! És ez hol van?
- Angliában – felelte mosolyogva.
- Értem – mondtam és ránéztem az órámra. – Jaj, mennem kellene.
- Már ennyi az idő?
- Aham – húztam el a számat.
- Hát, jó, akkor menjünk – mosolyodott el.
Ráérősen lépkedtem lefelé a lépcsőn. Nem akartam hazajönni. Olyan jól éreztem magam.
Enikő és Tibi a nappaliban épp tv-t néztek.
- Anya, hazakísérem Lizit – szólt oda Ádám, miközben odaadta a kabátomat.
- Máris mentek? – pattant fel Enikő.
- Igen, mennem kell – mosolyogtam rá -, de nagyon jól éreztem magam. Köszönöm szépen.
- Mi örülünk, hogy eljöttél – mosolygott rám Enikő.
- Nagy meglepetés voltál a számunkra – tette hozzá Tibi.
Erre persze mosolyognom kellett. Gondolom bele is pirultam, mert Ádám megfogta a kezem, és az ajtó felé húzott.
- Sziasztok! – köszöntem oda. – És további szép estét.
- Neked is Aliz – mondta Enikő.
- Jó utat hazafelé – mondta nekem Tibi, majd Ádámhoz fordult. – Vigyázz rá!
- Utasítás nélkül is azt tettem volna – mosolyodott el Ádám.
Kiléptem az ajtón. A két kutya persze már rohant felém. Megsimogattam őket, és már mentem is tovább. Ádám közben fogta a kezem, de nem szólt. Tudta hogy összegzem magamban a ma estét, és nagyon rendes volt tőle, hogy hagyott gondolkodni. Már az út negyedét megtettük hazáig, mikor végre megszólaltam.
- Azt a. – sóhajtottam egy nagyot.
- Na, megérte parázni? – kérdezte mosolyogva. Az utcai lámpák megvilágításában ez a mosoly még szebb volt, mint amúgy. Egy sövény mellett haladtunk el, aminek sikeresen nekimentem. Erre persze elkezdtem nevetni.
- Nem. Annyira nem – mosolyogtam. – De anyukádék sem voltak valami nyugodtak.
- Igen, tudom – mondta komoly hangon. – Már egy ideje próbálták kiszedni belőlem, hogy ki miatt volt szar kedvem.
- Volt szar kedved? – kerekedett el a szemem.
- Volt – mondta, és erre megálltam.
- Én sohasem láttam rajtad – jegyeztem meg.
- Jól tudok színészkedni – húzta mosolyra a száját. – Mikor ott voltál, nem akartam, hogy azt lásd, hogy szar a kedvem. De itthon más volt a helyzet.
Újra elindultam. Nem nagyon akartam hallani, hogy rossz kedve volt miattam. Három hónapja ismerem. Első látásra belezúgtam. Igen, nekem is sokszor volt szar kedvem miatta, de valahogy mindig elszállt. Már nem is foglalkozom vele. Szóval, emiatt az ő régi szomorúságával sem szeretnék foglalkozni. Az a múlt. Ez a jelen. És most csak a jelen és a jövő számít.
- A lényeg az ami most van – mosolyogtam rá. – Azon ami történt már nem lehet változtatni.
- Tudom, és nem is bánom – mondta, majd magához rántott és megcsókolt. A térdem elgyengült, ott helyben összeestem volna, ha nem tart meg. Ez a csók elég hosszúra sikeredett, de nem bántam. Végül levegőért kapkodva indultunk tovább. A házunkig a ma estéről beszélgettünk. Ádám erősködött, hogy ő ugye megmondta, hogy nem kell paráznom. Amire persze én egyből védekeztem, hogy ez nem így működik. És hogy ha nem mondta volna meg, hogy a szülei nem tudják hogy én vagyok a BARÁTNŐ, akkor nem paráztam volna. Erre meg persze jött az, hogy akkor meg ott éreztem volna magam kellemetlenül, amikor a szülei elkerekedett szemmel, és zavartan néznek rám. Ezzel az érvvel már nem tudtam vitába szállni.
Mikor a kapuhoz értünk, észrevettük, hogy nem ég a lámpa. Sehol. Se a konyhában, se a nappaliban, se a folyosón. Tehát anyáék még nem értek haza.
- Bejössz? – kérdeztem Ádámot.
- Hát nem tudom…
- Gyere be!
- Na jó, de nem maradok sokáig, mert anyáék aggódni fognak.
- Hívd fel őket – javasoltam. Szerintem ez logikus ötlet volt.
Elkezdte keresgélni a telóját. Átkutatta a zsebeit, de nem találta.
- Hát, nem hívom fel őket – nevetett.
- Akkor menj csak – mosolyodtam el.
- Igen? – nézett rám. – Elküldesz?
- El ám! – mosolyogtam rá.
- Akkor szia – mondta és megfordult.
- Khm…
- Mi az? – nézett vissza.
- Nem felejtettél el valamit?
- Tudtommal nem.
- Szerintem meg igen – mondtam.
Megfogtam a kabátját, odahúztam magamhoz és megcsókoltam. Először csak állt. Nem ölelt meg, nem csókolt vissza. Csak tűrte. Aztán mikor feladtam volna, elkapta a derekam, közelebb húzott magához, és megcsókolt. Egyszer csak elhúzódott, és hátat fordított.
- Holnap – szólalt meg, de nem fordult vissza.
- Holnap – ismételtem, és bementem a házba.
Újra elmentem fürdeni. Muszáj volt magamra engednem a vizet. Ilyenkor mindig a gondolataimba tudok mélyedni.
Később a szobámban lerogytam az ágyamra. Először csak üldögéltem, aztán a hátamra feküdtem, majd hasra. Vártam anyáékat. De aztán nem bírtam tovább, és lefeküdtem aludni.
Bent a lakásban már világos volt és meleg. Mióta utoljára Ádáméknál jártam, elég nagy változás következett be.
Az ajtóval szemben ugyan úgy ott volt az emeletre felvezető lépcső. Azonban a fal színe világos szürke volt. A fal, ami a folyosót elválasztotta a nappalitól, eltűnt. Így nem egy folyosóra érkeztünk, hanem egyből a nappaliba. A leghosszabb falon, kanyargó vonalmintákból álló tapéta volt. A vonalak a fal színénél egy picit sötétebb árnyalatúak voltak.
A bútorokat is leváltották. Már vajszínű bőrkanapék, és bőrfotelok vannak és persze üvegasztal. A szekrények is fehérek. Azonban a piros párnák, a szekrényen lévő piros díszek, és a falon függő képek ( amiknek szerintem semmi értelme sem volt, ugyanis össze-vissza voltak a festővásznakon a piros és fehér foltok) nagyon feldobták a helyiség hangulatát.
- Hú – nyögtem ki, mikor magamhoz tértem a bámészkodásból.
- Mi az? – mosolygott rám Ádám. – Még nem is találkoztál anyuékkal.
- Semmi. Csak… - kezdtem, de nem tudtam megfogalmazni, hogy valójában mit is akartam mondani.
- Csak?
- Csak sokat változott a házatok, mióta utoljára itt voltam – mosolyogtam.
- Ja,igen – mosolyodott el. –Nem gondoltad volna mi?
- Hát nem.
Megölelt, de hamar szét is rebbentünk, mert lépéseket hallottunk.
- Anyuék – mondta komoly hangon Ádám.
- Ajaj – húztam el a számat.
- Ne izgulj – szorította meg a kezemet.
- Próbálok – mondtam, és én is megszorítottam a kezét.
- Hát megjöttetek? – hallottam Enikő hangját a konyhából.
- Igen Anya – kiáltott vissza neki Ádám. Abban a pillanatban Enikő lépett ki a boltív mögül.
- Csak nem? – mosolyodott el, mikor meglátott.
- Jó estét! – köszöntem zavaromban.
- Ugyan már, egyszer már megbeszéltük, hogy nem vagyok én olyan öreg, hogy magázni kelljen – mosolygott ám. Nem látszott kelletlen mosolynak.
- Bocsánat. Csak… - mondtam volna, de nem tudtam megszólalni, mert megláttam Tibit is.
- Sziasztok! – köszönt nekünk kedvesen.
- Szia Apu! – mondta Ádám.
- Jó est…. – kezdtem, de észbe kaptam. Őt is tegeznem kell. – Szia.
- Nézd! – kezdte lelkesen Enikő. – A fiadnak milyen aranyos barátnője van!
Tuti, hogy abban a pillanatban elpirultam. Éreztem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom. Nem a lepkék. Inkább…inkább annak a jele volt, hogy nagyon tartok attól, hogy Tibi nem fog örülni nekem.
De aztán, mikor rám mosolygott, elmúlt a gyomorgörcsöm.
- Igen, nagyon aranyos – mondta és alig észrevehetően bólintott.
Kb. fél percig csak álltunk. Én meg sem mertem mukkani, Ádám sem mondott semmit. Aztán végül Enikő megszólalt.
- Na fiatalok, ha nem akartok éhen halni, akkor menjünk a konyhába.
- Én támogatom az ötletet – helyeselt Tibi.
- Én is – mondta Ádám. Ezt követően mindenki rám nézett.
- Hát, menjünk – mosolyodtam el.
Kicsit, esetleg nagyon feszült voltam. Próbáltam leplezni. De nem sikerült. Tibiék előrementek. Én is indultam volna, de Ádám visszahúzott.
- Baj van?
- Nem, dehogy – mondtam, de nem tudtam a szemébe nézni.
- Igen, látszik – jegyezte meg. – Még mindig anyáéktól tartasz?
- Szerinted? – mosolyodtam el.
- Jaj, ne csináld már – mondta, közben odahúzott magához. Válaszul csak mosolyogtam. – Akár hiszed, akár nem, bírnak. Szóval most szépen engedd el magad, ne úgy álldogálj, mint aki karót nyelt, és legyél olyan amilyen szoktál. Ha meg akarsz felelni nekik, akkor ez a legjobb módja. Hidd el.
- Én nem akarok megfelelni nekik – mondtam. Bár tudtam, hogy tudja hogy nem így van. – Nekem elég, hogy neked elég jó vagyok.
- Na ha ezt megmondod nekik, még jobban kedvelni fognak.
- Na persze. Majd odaállok eléjük és bejelentem, hogy nem érdekel mit gondolnak, mert csak az számít amit te gondolsz nem? – nevettem el magam.
- Alap nem? – kérdezett vissza nevetve Ádám, majd elkezdett húzni a nappali felé.
Mire beértünk a konyhába, már meg volt terítve. Az asztal közepén, ott volt egy nagy tál lefedve. Ádám apukája az asztalfőnél ült, az anyukája pedig a bal oldalán. Tibi jobb oldalára ültetett Ádám engem, ő pedig leült mellém.
- Remélem szereted az oldalast – mosolygott rám Enikő.
- Igen – mosolyogtam vissza.
- Akkor jó – kezdett bele a mondandójába Tibi. – Ha nem szeretted volna idáig, ezután biztosan a kedvenc ételed lett volna.
- Anya nagyon finomra tudja sütni az oldalast – vágott közbe Ádám.
- Ne dicsérjetek már ennyit fiúk – mondta Enikő kissé elpirulva. – Inkább együnk.
Erre Tibi levette az edényről a fedelet. Oldalas és petrezselymes krumpli volt benne.
- Hű – csúszott ki a számon. Erre mindenki elmosolyodott. Jó na, nagyon gusztán nézett ki.
Először nekem kellett szednem. Vacilláltam, hogy vajon mennyit szedjek. Nem akartam se túl sokat, merthogy mit szólnának. Hogy biztos kieszem őket a vagyonukból. De túl keveset sem, mert akkor meg hátha azt gondolják, hogy nem bízom Enikő főzési képességeiben. Pedig, már ettem egyszer itt.
Szóval próbáltam egy ideális nagyságú adagot szedni, de nagyon éhes voltam, szóval lehet hogy még ez is nagyra sikerült. Mindenesetre senki sem tette szóvá. Persze hamar elfogyott.
Mikor végeztünk, Enikő összeszedte a tányérokat. Én felajánlottam, hogy segítek, de nem engedte meg. Aztán hozott ki egy tepsit.
- Igazából, Feketeerdő tortát sütöttem, de nem volt kedvem a tortaformával szórakozni. Remélem nem baj. – mondta, mikor letette az asztalra a tepsit.
- Nem, dehogy – feleltem egyből. Ha anya süt, akkor ő se nagyon használja a tortaformát. Nagyon macerás.
- Biztosan? – kérdezett vissza. – Nehogy azt gondold, hogy nem tisztellek meg vele, mert egyébként nem nagyon használok tortaformát. Túl sok munka van vele.
- Anya is ezt szokta mondani – mosolyogtam Enikőre, aki láthatóan megkönnyebbült. Csak nem ők is paráztak egy kicsit a mai estétől? :)
- Látod anya, mondtam, hogy nem lesz baj – mosolyodott el Ádám.
- Jól van na – mosolygott végül Enikő is.
- Na, ha mindenki végre megnyugtatta magát, akkor ehetnénk? – vágott közbe Tibi. – Ugyanis én ennek tartogattam a helyet a gyomromban.
- Na, de Tibi – mondta Enikő és nevetésben tört ki.
Persze ez után Tibi nagy örömére Enikő felszelte a tortát. Én kaptam elsőként, de nem kóstoltam meg amíg a többiek meg nem kapták a saját kis szeleteiket. Isteni finom volt! Nem tudom, hogy Enikő hogy tud ilyen finomkajákat csinálni, de ez egyszerűen elképesztő.
Vacsi után még egy kicsit beszélgettünk négyen a suliról, a délutáni programokról, a terveimről. Az, hogy Ádám elmegy, nem jött szóba. Jobb volt így.
- Hát, elnézést fiatalok, de nekem most mennem kell – mondta Tibi -, mert apádnak holnapra a főcímlap terveit be kell mutatnom, és még nem tartok vele sehol.
- Persze, menj csak nyugodtan – mosolyogtam.
- Akkor én is itt hagylak titeket – mosolyodott el Enikő is. – Megyek, és elmosogatom az edényeket.
- Segítsek? – érdeklődtem kedvesen.
- Nem kell köszönöm. Nem azért jöttél, hogy házimunkát végezz – mondta, és már szedte is a tányérokat az asztalról.
- Na, akkor megmutassam a házat? – nézett rám Ádám.
- Felőlem – feleltem.
- Akkor, először lent megmutatok mindent. Ha neked ez így megfelel.
- Naná – nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Olyan boldog voltam. Ádám szülei látszólag kedvelnek, talán még örülnek is nekem. Plusz még kettesben lehetek Ádámmal. Ennél jobb nem is lehetne.
Igazából a lenti részt most nem fogom részletezni. Egyrészt mert nem nagyon figyeltem, másrészt pedig a legtöbb időt az emeleten töltöttük.
Hát, az emelt. A felső szint teljes egészében Ádám szobája. Irtó nagy. Az egész szoba szürke és krémszínű. Meg itt ott fekete szín is előfordul.
A szoba alakja teljesen szabálytalan. Ez volt az első ami megtetszett benne. Volt egy amolyan előszoba része, ami még kocka alakú volt, és tele volt tükörrel.
- Azta – szólaltam meg mikor felsétáltam a lépcsőn.
- Nem rossz mi?
- Mondjuk úgy, hogy van elég tükör ahhoz, hogy jól beállítsd a hajad – nevettem el magam.
- Hát akkor mutatok még valamit – mondta, és ellépett tőlem. Odasétált az egyik két részből álló tükörhöz, és széthúzta. Először nem láttam semmit, mert egy ablak volt szembe velem, de mikor elfordultam, ott volt az ágya, ami egy szekrénysorba volt beépítve. Azzal szemben volt egy kb. ugyan olyan szekrénysor, amin rengetek fénykép sorakozott, meg a szekrénysor közepén egy tv. Az ablak mellett volt egy kiugró rész. Oda volt téve egy íróasztal. Az íróasztalon egy laptop volt. Kíváncsiságból odamentem megnézni hogy milyen márka. Persze hogy Apple. Mi más? :)
Aztán közelebbről megnéztem az ablakot is. Befelé egy párkány volt kialakítva. Egy ember simán tudna rajta üldögélni, és kifelé bámulni az ablakon. Pár másodpercig hezitáltam, hogy leüljek-e, de aztán inkább folytattam a terepszemlét.
Az ágy mellett ott volt 3 gitár. Egy elektromos, egy fémhúros és az a bizonyos nejlonhúros gitár, amin akkor játszott, mikor először láttam a suliban, évnyitón.
Odamentem az ágyhoz, de ahogy felfigyeltem az ágyneműhuzatra, nevetnem kellett. Vannak a suliban a mosdóajtón ilyen emberfigurák. Lány és fiú. Na az egyneműhuzatán egy ilyen fiú „ábra” volt. Az „ábra” fekete volt, maradék része pedig világosbarna. A takarón volt a figura teste, a párnán pedig egy fekete kör, ami az ábra feje volt. Annyira nevettem, hogy ráfeküdtem az ágyára, a fejemet pedig a párnába temettem.
- Sejtettem, hogy ez lesz a reakciód – mondta nevetve.
- Azt akartad, hogy megfulladjak a röhögéstől?
- Lehet – mosolygott rám. – Na lenyugodtál?
- Le – mondtam, majd felpattantam az ágyról.
- És mit gondolsz eddig?
Gyorsan odatrappoltam az ablakhoz, és leültem a párkányra.
- Egy saját Narniád van – jelentettem ki.
- Na az tuti. És még van amit nem láttál.
- Tényleg?
- Aha.
Erre megragadta a kezem és kirángatott az előszobába. Volt ott még két ilyen tükör. Az egyik mögött egy komplett fürdő rejtőzött, a másik mögött pedig egy gardróbszoba, amiből egy erkélyre nyílt egy ajtó.
- Na jó. Még valami, ami ilyen titkos valami? – kérdeztem elképedve.
- Most nem jut eszembe – mosolygott rám. Én csak odaléptem hozzá, ő pedig megcsókolt. A térdem megint elgyengült, a gyomrom ismét görcsbe rándult. Lassan kezdek hozzászokni. Ez ilyen Ádám velejáró.
Mikor elengedett, akkor úgy szaladtam át a szobába, mint egy kislány aki megunta a hintát a játszótéren, és kiszemelte magának a csúszdát.
- Hova mész?! – kiáltott utánam az óvó bácsim.
- Fényképeket nézegetni!
Miközben én a fényképeket nézegettem, Ádám leült az laptopjához, és valamit gépelni kezdett. Gondoltam, a párnáját a fejébe húzom. Az ágyig el is jutottam, de észrevett.
- Mire készülsz?
- Semmire – mosolyogtam.
- Ha fejbe dobsz, megcsikizlek! – nevetett fel, majd visszafordult a gépéhez.
Szépen lassan odasomfordáltam, és fejbe vágtam a párnával. Erre rám nézett azokkal a kék szemekkel, én meg csak álltam. Későn jutott eszembe, hogy esetleg futnom kellene.
Így aztán, elkapott. Nem tartott neki sokáig, mire az ágyra tudott dobni. És tényleg megcsikizett. Már sikítoztam, röhögtem és sírtam egyszerre. Aztán elengedett. Én meg felültem az ágyon, és megcsókoltam. Hiába volt felkötve a hajam, ott már mindegy volt. A kapálózásom miatt így is úgy is szétjött, de erre Ádám még rásegített. Beletúrt a hajamba. Kiszedte a hajgumimat.
- Na, és milyen fotókat láttál? – kérdezte, mikor végre hagyott levegőhöz jutni.
- Sokfélét. Mikor még cuki kissrác voltál, meg nyaralásos képeket. Meg egy csomó képen ott van Alex.
De volt egy, amin volt valami szöveg. Azt nem igazán értettem. Angolul volt, és nem értek angolul.
Erre felpattant, és elhozta a képet. Egy koncerten készült. Ádám és Alex a Simple Plan zenekarral állnak ott.
- Az van ráírva hogy Alexnek és Ádámnak a Simple Plan-től. És egyesével aláírták.
- Azta! És ez hol van?
- Angliában – felelte mosolyogva.
- Értem – mondtam és ránéztem az órámra. – Jaj, mennem kellene.
- Már ennyi az idő?
- Aham – húztam el a számat.
- Hát, jó, akkor menjünk – mosolyodott el.
Ráérősen lépkedtem lefelé a lépcsőn. Nem akartam hazajönni. Olyan jól éreztem magam.
Enikő és Tibi a nappaliban épp tv-t néztek.
- Anya, hazakísérem Lizit – szólt oda Ádám, miközben odaadta a kabátomat.
- Máris mentek? – pattant fel Enikő.
- Igen, mennem kell – mosolyogtam rá -, de nagyon jól éreztem magam. Köszönöm szépen.
- Mi örülünk, hogy eljöttél – mosolygott rám Enikő.
- Nagy meglepetés voltál a számunkra – tette hozzá Tibi.
Erre persze mosolyognom kellett. Gondolom bele is pirultam, mert Ádám megfogta a kezem, és az ajtó felé húzott.
- Sziasztok! – köszöntem oda. – És további szép estét.
- Neked is Aliz – mondta Enikő.
- Jó utat hazafelé – mondta nekem Tibi, majd Ádámhoz fordult. – Vigyázz rá!
- Utasítás nélkül is azt tettem volna – mosolyodott el Ádám.
Kiléptem az ajtón. A két kutya persze már rohant felém. Megsimogattam őket, és már mentem is tovább. Ádám közben fogta a kezem, de nem szólt. Tudta hogy összegzem magamban a ma estét, és nagyon rendes volt tőle, hogy hagyott gondolkodni. Már az út negyedét megtettük hazáig, mikor végre megszólaltam.
- Azt a. – sóhajtottam egy nagyot.
- Na, megérte parázni? – kérdezte mosolyogva. Az utcai lámpák megvilágításában ez a mosoly még szebb volt, mint amúgy. Egy sövény mellett haladtunk el, aminek sikeresen nekimentem. Erre persze elkezdtem nevetni.
- Nem. Annyira nem – mosolyogtam. – De anyukádék sem voltak valami nyugodtak.
- Igen, tudom – mondta komoly hangon. – Már egy ideje próbálták kiszedni belőlem, hogy ki miatt volt szar kedvem.
- Volt szar kedved? – kerekedett el a szemem.
- Volt – mondta, és erre megálltam.
- Én sohasem láttam rajtad – jegyeztem meg.
- Jól tudok színészkedni – húzta mosolyra a száját. – Mikor ott voltál, nem akartam, hogy azt lásd, hogy szar a kedvem. De itthon más volt a helyzet.
Újra elindultam. Nem nagyon akartam hallani, hogy rossz kedve volt miattam. Három hónapja ismerem. Első látásra belezúgtam. Igen, nekem is sokszor volt szar kedvem miatta, de valahogy mindig elszállt. Már nem is foglalkozom vele. Szóval, emiatt az ő régi szomorúságával sem szeretnék foglalkozni. Az a múlt. Ez a jelen. És most csak a jelen és a jövő számít.
- A lényeg az ami most van – mosolyogtam rá. – Azon ami történt már nem lehet változtatni.
- Tudom, és nem is bánom – mondta, majd magához rántott és megcsókolt. A térdem elgyengült, ott helyben összeestem volna, ha nem tart meg. Ez a csók elég hosszúra sikeredett, de nem bántam. Végül levegőért kapkodva indultunk tovább. A házunkig a ma estéről beszélgettünk. Ádám erősködött, hogy ő ugye megmondta, hogy nem kell paráznom. Amire persze én egyből védekeztem, hogy ez nem így működik. És hogy ha nem mondta volna meg, hogy a szülei nem tudják hogy én vagyok a BARÁTNŐ, akkor nem paráztam volna. Erre meg persze jött az, hogy akkor meg ott éreztem volna magam kellemetlenül, amikor a szülei elkerekedett szemmel, és zavartan néznek rám. Ezzel az érvvel már nem tudtam vitába szállni.
Mikor a kapuhoz értünk, észrevettük, hogy nem ég a lámpa. Sehol. Se a konyhában, se a nappaliban, se a folyosón. Tehát anyáék még nem értek haza.
- Bejössz? – kérdeztem Ádámot.
- Hát nem tudom…
- Gyere be!
- Na jó, de nem maradok sokáig, mert anyáék aggódni fognak.
- Hívd fel őket – javasoltam. Szerintem ez logikus ötlet volt.
Elkezdte keresgélni a telóját. Átkutatta a zsebeit, de nem találta.
- Hát, nem hívom fel őket – nevetett.
- Akkor menj csak – mosolyodtam el.
- Igen? – nézett rám. – Elküldesz?
- El ám! – mosolyogtam rá.
- Akkor szia – mondta és megfordult.
- Khm…
- Mi az? – nézett vissza.
- Nem felejtettél el valamit?
- Tudtommal nem.
- Szerintem meg igen – mondtam.
Megfogtam a kabátját, odahúztam magamhoz és megcsókoltam. Először csak állt. Nem ölelt meg, nem csókolt vissza. Csak tűrte. Aztán mikor feladtam volna, elkapta a derekam, közelebb húzott magához, és megcsókolt. Egyszer csak elhúzódott, és hátat fordított.
- Holnap – szólalt meg, de nem fordult vissza.
- Holnap – ismételtem, és bementem a házba.
Újra elmentem fürdeni. Muszáj volt magamra engednem a vizet. Ilyenkor mindig a gondolataimba tudok mélyedni.
Később a szobámban lerogytam az ágyamra. Először csak üldögéltem, aztán a hátamra feküdtem, majd hasra. Vártam anyáékat. De aztán nem bírtam tovább, és lefeküdtem aludni.