XXVII.

November 14. Hétfő
Jaj, de régen volt már Október.
Sajnos a betegségem nem volt olyan elhanyagolható. Napról napra egyre rosszabbul lettem. A lázam a lázcsillapítótól sem ment lejjebb, és anya bevitt a kórházba, mert fájt a hátam és mellkasom, meg még a torkom is begyulladt. Ja, meg köhögni is elkezdtem. A korházban teljesen kivizsgáltak, és kiderült, hogy tüdőgyulladásom van. Bent is fogtak pár napig, mert annyira magas volt a lázam, hogy a sima lázcsillapító nem hatott, így valami „lórúgást” (anya így hívja a nagyon erős gyógyszereket) kaptam. Injekcióban. Amúgy sem szeretem az injekciós tűket. Hát még hogyha fáj mindenem, fázok, de mégis lever a víz.
Anya és apa munkából egyenesen hozzám jöttek, és a kórházi takarodóig el sem mentek. Kaptam könyveket, és amíg egyedül voltam, olvastam.
Aztán mikor hazaengedtek, otthon nyüglődtem. Annyira fájtak a láztól a végtagjaim, hogy még a fürdés is nehézséget okozott. 2 hétig voltam otthon. Úgy, hogy a barátaim nem jöhettek a közelembe. Így persze pótolni se tudtam. Neten beszéltünk, de annyira sok volt az anyag, hogy nem tudták begépelni. Rebivel és Levivel beszéltem a legtöbbet. Nekik köszönhetően semmiről sem maradtam le ami a suliban történt.
Aztán miután letelt a 2 hét, anyáék otthon fogtak még egy hétre, mert nagyon köhögtem. Így összesen (azt a fél hetet nem számítva) 3 hetet voltam otthon. Mindenesetre betegségem alatt, sok régi kedvencemet is ismét felfedeztem.  Ilyen pl. Shakira – Whenever,Wherever.  Ugye mást nem nagyon csináltam, mint feküdtem és zenét hallgattam.
Aztán anya tegnap megmérte a lázam, és örömmel nyugtázta, hogy ma már mehetek suliba.
Szóval kikészített nekem sálat, sapkát, és fekete szövetkabátot. Anya kirakott még egy sima szürke pólót, egy szürke csőfarmert, meg egy szürke hosszú, testhez simuló pulcsit, aminek kenguru zsebe van, és a pulcsi közepén van egy robbanás forma a közepén „BOOM” felirattal. Nekem speciel ez nagyon tetszik, de anya tuti csak azért rakta ki, mert ez meleg és nem fogok megfázni.
Miután felrángattam magamra a ruhákat, fogat mostam, vajon mi volt a következő? Lementem anyuhoz.
Anya már gondosan összekészítette a tízóraimat, és kikészítette azt a rengeteg gyógyszert, amit be kell szednem.
- Azt hittem rosszabb lesz – jegyezte meg anya a ruhámra -, de mindenesetre jól áll.
- Nekem tetszik – mosolyogtam anyura.
- Nem lóg ki a derekad sehol, ugye?
- Nem, de ez alól a pulcsi alól semmi sem lóghat ki – utaltam arra, hogy nagyon hosszú.
- Ó, dehogynem, követi a tested vonalát. Nem hinném hogy elég hosszú ahhoz, hogy ha lehajolsz, akkor ne csússzon fel.
Egyszer csak megszólalt a csengő. Anya ránézett, én meg rá. Se ő, se én nem tudtam, hogy ki jött. Csak az osztálytársaim tudták, hogy ma megyek suliba, és persze közülük se mindenki. Végül kinyitottam az ajtót. És meglepetésemre Levi állt ott.
- Szia – ugrottam a nyakába.
- Hali! Meggyógyultál?
- De meg ám, bár néha még köhögök.
- Akkor oké.
- Miért nem mondtad, hogy eljössz?
- Mert nem rég találtam ki.
- Értem, de gyere be, mert anya le fog szidni.
- Ja igen, te még beteg vagy.
- Nem is!! – miért is ne, pont akkor kellett köhögnöm. Közben becsuktam az ajtót.
- Jó reggelt! – köszönt Levente anyunak.
- Jó reggelt Levente. Kérsz enni vagy inni valamit? – érdeklődött anya kedvesen.
- Nem, nem kérek köszönöm  – felelt udvariasan. – Csak azért jöttem, hogy ezt a nagy beteget elkísérjem az iskolába.
- Mondtam már, hogy meggyógyultam – jelentettem ki, de persze közben köhögtem. Miért is ne?
Levi elmosolyodott.
- De jó, hogy ilyen jó barátaid vannak Lizi – mondta anya megkönnyebbült hangon.
- Én is örülök neki – jelentettem ki.
- Mehetünk nagy beteg? – mosolygott Levi.
- Persze, egy pillanat.
Kirohantam a folyosóra, és felkaptam a sapkát, meg a sálat és persze a fekete szövetkabátot. Visszarohantam, nyomtam egy puszit anya arcára és Levihez fordultam.
- Mehetünk.
- Elraktad a termoszt? – kérdezte anya.
- Igen el – mondtam, közben rácsaptam a lila oldaltáskámra. – Szia anya!
- Sziasztok!
- Viszont látásra – köszönt el Levi anyától.
Kiléptünk, és alig éreztem a hideget. Csak az arcomon. 1 hónapja nem voltam kint. Nem éreztem milyen hideg is lett. A fákon is már alig van pár levél. Ránéztem Levire. Nem tudtam, hogyan, de valószínűleg összeöltöztünk. Rajtam fekete bokacsizma, rajta fekete sport cipő.( Az összeöltözést csak a színekre értettem) Rajtam világos szürke csőfarmer, rajta sötétszürke egyenes fazonú farmer. Rajtam fekete szövetkabát, rajta meg fekete bőrkabát. Bár nem hiszem, hogy a kabát alatt csak szürke lenne rajta.
- Lehet nem volt jó ötlet eljönnöm eléd – mondta, mielőtt a sulihoz értünk volna.
- Miért?
- Ádám. Dominika.
- Ja, igen. Tényleg.
- Menj előre. Én meg majd megyek utánad.
- Na nehogy már! A legjobb barátom vagy!
A sulinál oda mentünk a törzshelyünkre.
- Szia Liz! – köszönt Ákos.
- Hali – köszöntem vissza.
- Liz! – rohant oda hozzám Dávid és Matyi. – De jó hogy meggyógyultál.
- Én is örülök neki! Meg annak is hogy végre titeket is látlak!
- Anyud odaadta amit küldtünk neked? – kérdezték a csoki halomra gondolva.
- Igen megkaptam, de még nem ettem meg – mosolyogtam rájuk.
- Tudod mit, még életemben nem mondtam ilyet egy barátomnak se, de hiányoztál! – mondta Dávid.
- Komoly? – kerekedett el a szemem.
- Aha – mondta Matyi.
- Látod, nem csak nekem! – mondta Dávid.
- Ti majdnem egy és ugyan azok vagytok! – nevettem fel.
- Nekem is hiányoztál – hallottam egy hangot a hátam mögül.
- Rebi! – kiáltottam fel, mikor megfordultam.
- Na jól vagy? – érdeklődött.
- Igen! Már jól.
- Hazudik – vágott közbe Levi.
- Nem hazudok! – mondtam és persze megint köhögtem.
- Én mondtam – utalt Levi a köhögésre. Közben mosolygott.
- De tényleg nem hazudok! Kicsit még köhögök. Ennyi – mondtam színlelt sértődöttséggel.
- Tesi? – kérdezte Rebi.
- Felmentésem van – mondtam.
- Nem megyünk be? – vágtak közbe az ikrek.
- De nem ártana – helyeseltem.
- Persze menjünk, nehogy megfázz – mondta Rebi.
A suliba menet elhaladtunk Ádámék társasága mellett. Alex intett, Ádám felkapta a fejét és figyelt. Én meg csak azért se néztem rá. Csak elsiettünk mellettük, be a fűtött iskolába.
Érezhető volt a hőmérsékletkülönbség. Természetesen útba ejtettük a büfét. Na vajon kik nem hoztak kaját? Na kik? Rebi és Olivér.
Miután feltankoltak, nem volt más megálló, mint az osztály. 1. óránk tesi, szóval nem sokáig voltunk az osztályban. Csak ledobáltuk a cuccainkat, meg valami viccet mondtak az ikrek, és már menni is kellett tovább.
- De jó a pulcsid! – mondta Rebi.
- Köszi, de képzeld, anyának nem tetszik. –jelenttetem ki.
- Mert?
- Nem tudom. Pedig nekem nagyon tetszik.
Észre se vettem, hogy Dominika ott a közelben, csak mikor megszólalt.
- Nem látszik, hogy anyukád divattervező.
- Hát rajtad viszont látszik, hogy te mi vagy! – dobta oda neki Ákos.
- Pofa be Hombolygó!  - mondta Dominika.
- Mással nem tudsz visszavágni? Csak ezzel: Pofa be Hombolygó!? – ingerelte Ákos.
Dominika meg mintha nem is figyelne, elénk sietett. Az öltözőnél bevágta előttem az ajtót. Nagyon kedves volt mit ne mondjak.
- Na mi van, tápos vagy? – szögezte nekem a kérdést, mikor látta, hogy én nem öltözöm át.
- Arról nyithatunk vitát, hogy melyikünk a táposabb, de csak te jársz pórul – dobtam neki a labdát.
- Hát, nem is tudom melyikünk nem öltözik éppen – mondta.
- Nem tudom, melyikünk gyógyult fel egy tüdőgyulladásból – vágtam vissza. Erre gondolom nem tudott mit mondani. Mikor kiment az öltözőből, csak ennyit vágott hozzám.:
- Na a tesi tanár kis kedvence nem tesizik. Vigyázz, hátha ő is olyan könnyen túlteszi magát rajtad, mint Ádám!
Aztán bevágta az ajtót.
- Ne foglalkozz vele! Nem éri meg – nyugtatott Rebi.
- Én ezt nem értem – mondtam elkeseredve.
- Figyelj, az egész Ádámos dolog nem ér ennyit.
- Nekem igen. Bár… - kezdtem, de magamba fojtottam a szót.
- Na látod, ha van bár, abból csak az látszik, hogy ez az egész szerinted is hülyeség.
- Az a bár, az nagyobb hülyeség hidd el! – mondtam és megfogtam a fejem.
- Mi az? Mit nem tudok? – kerekedett el a szeme.
- Nekem, nekem tetszik valaki – mondtam.
- Ki az? Ismerem?
- Levi – mondtam, és lehajtottam a fejem.
- Levi? – kérdezte hitetlenül. Épp össze akarta kötni szőkés haját, de a meglepettségtől elengedte a copfot. – De mi? Hogyan? Mi óta?
- Mikor elkezdődött Dominika miatt az egész! Mikor haza kellett mennem. Akkor! – ismertem be.
- És nem gondolod, hogy ez…
- Ez egy fellángolás – fejeztem be a mondatot. – De, szerintem is az. Ezért nem csinálok semmit. Meg Levinek amúgy is tetszik valaki.
- Igen, azt tudom.
- Neked elmondta? - kérdeztem meglepetten.
- Igen.
- És tudod is, hogy ki az? – érdeklődtem.
- Igen.
- És szép?
- Az! Nem is kicsit. Csak sajna esélytelen.
- Jaj, szegény!
Megszólalt a csengő, és elindultunk. Szathmáry tanárnő kisebb szívinfarktust kapott a kék puma melegítőjében, mikor meglátta, hogy nem tesizek. Utasította a többieket arról, hogy mi az órai munka, aztán felült mellém a lelátóra, és mindent el kellett neki mesélnem. Hogy derült ki, hogy mi a bajom; mi is volt a bajom; mikor kell visszamenni vizsgálatra…. Közben azért odaszólt néha a többieknek, meg azért így is megkínozta őket egy picit. Szóval nekem könnyen ment el az óra, a többieknek viszont kevésbé.
Az öltözőben kuss volt, szóval hálás lehetek a tanárnőnek, hogy kifárasztotta Dominikát annyira, hogy ne szólaljon meg. Miközben öltöztek, azon gondolkodtam, hogy vajon Evelin élvezheti- e, hogy Dominika ugráltatja. Jaj, szegény lány.
Az osztályban persze elmondtam Ákoséknak mindent. Dominika vitakezdeményezéséről, az utolsó mondatát, mielőtt kilépett volna az ajtón. Ki voltak rajta akadva.
Aztán jöhetett egy jó hangulatú földrajz óra Bérdi Viktorral. Kit akart feleltetni? Naná, hogy engem. Aztán mikor a többiek elmagyarázták neki, hogy egy hónapja nem voltam suliban, nagy nehezen megengedte, hogy a helyemen maradjak, és nem kellett felelnem.
Aztán matek meg magyar. Mind a kettő nagyon unalmas volt, bár az osztály nagy örömére az óra első része elment azzal, hogy a tanárok örömmel díjazták, hogy újra koptatom az iskolapadot.
Aztán a nagyszünet. Azt sem tudtam hol áll a fejem. A röpisek sorra jöttek oda, és elmondták mi történt edzéseken. A táncosok is valahogy mindig felénk keveredtek. Mondták, hogy igazából semmi mást nem csináltak, mint a This Girl-t gyakorolták, és hogy hiányzom a csapatból. Ez nagyon jól esett.
Alex is odajött, érdeklődött, hogy mi van velem, jól vagyok-e.
- És vele mi van? – biccentettem a fejem Ádám irányába. Alex elmosolyodott.
- Rájött, hogy nincs barátod.
- Fantasztikus. Hogy sikerült neki? – mondtam kissé cinikus hangnemben.
- Beszéltem vele – mondta, én meg ledermedtem.
- De…de miért? 
- Azt hiszed, nem tudom, hogy te mennyit segítettél nekem, úgy hogy  nem is tudtam róla?
- Sejtettem, hogy tudod – mosolyodtam el.
- Na hát akkor?
- De akkor sem értem. Hogy hihetett neki?
- Dominikának? – kérdezte, én meg bólintottam. – Én sem tudom.
- Nem hiszem, hogy lesz ebből valami, de köszönöm – mondtam őszintén.
- Ugyan már. Amúgy, te hallottad már Bekit énekelni?
- Aha, elképesztően jó a hangja.
- Szerintem is. Mondtam neki, hogy beszélek majd a haverommal. A gyereknek van egy bandája, és nem igen szeretik az énekest.
- Na ez nem rossz ötlet – ismertem el.
- Tudom, én egy zseni vagyok – mondta, mire elnevettem magam. – Most mi van? Mond, hogy nem így van!
- Én nem, majd az emlegetett szamár! – mondtam, és Rebi felé mutattam.
- Miről megy a susmus? – érdeklődött mosolyogva Rebi, mikor odaért hozzánk. Alex nyomott egy puszit az arcára, és megszólalt.
- Arról, hogy egy zseni vagyok – jelentette be.
- Te? – nevette el magát Rebi.
- Na kösz! Ezt megkaptam – röhögött Alex.
- Neked bármikor – vágta rá Rebi.
Annyira aranyosak voltak. Jött a jelző. Ádám felállt a fa alatt lévő padról, és felénk közeledett.
- Sziasztok! – köszönt oda.
- Szia! – mondtuk Rebivel.
- Alex, nem jössz? – kérdezte Ádám.
- De, 2 perc. Megvársz? – felelte a srác.
- Meg – mondta és odalépett hozzám. Ott álltunk egymás mellett. Szótlanul. Még csak rám sem nézett, égészen addig míg el nem indultunk befelé. Ott is csak akkor szólt hozzám, mikor mi az infóterem felé mentünk, ők meg a saját termük felé igyekeztek.
- Hé Liz! Örülök, hogy semmi bajod!
Ennyit mondott, meg ment is tovább. Nem tudtam nagyon mire vélni a dolgot. Örültem is neki, meg nem is.
Infón elfoglalhattuk magunkat. Rebi YouTube-on nézegette Alex haverjának a bandáját, az ikrek éppen egy álprofilt csináltak Love.hu-n (!?) Ákos telefonokról nézegetett képeket, Levi vicces képeket nézegetett, Dominika a New Yorker honlapját böngészte, mellette Evelin meg csak bámult maga elé. Olivér TM –mel játszott ( az valami autós játék), közben nagyban fűzte Zolit, Danit és a többi fiút, hogy csatlakozzanak, mert egyedül unalmas. Én meg a koponyek.hu-n néztem az időjárást.
2. infón már az összes fiú a TM-mel játszott. Én az e-mailjeim nézegettem, Rebi még mindig a videókat bámulta és ha jól láttam, akkor Evelin és Dominika is ugyan azt csinálta, mint előző órán. Bár, őket nem igen értem. Oké, hogy a fiúk játszanak. Ha unatkoznak, akkor had csinálják. Oké, hogy Rebi a videókat nézegeti. Gondolom érdekli a lehetőség. De az, hogy ők miért a ruhákat nézegetik, azt nem értem. Így is, ha azt mondom, hogy ők az osztály legjobban öltözött egyéniségei, én is még csak messze a határvonaluk alatt vagyok.  Oké, Dominika néha elég lengén öltözködik, de a megjelenése akkor is jó. A színeket jól kombinálja és egyéb hasonló dolgok. Nem értem, hogy miért játssza a plázacicát, akinek nem elég az az idő, amit a boltban tölt, mellette még tök értelmetlen módon az interneten is ruhákat leseget. Persze, nem szólom le őket, mert ha így érzik jól magukat, akkor hajrá, de akkor sem értem, hogy mi a jó ebben.
Óra végén, nem kellett sietnem. Mivel tesi alól is felmentésem van, se a röpi edzésre, se a táncpróbára nem mehetek…Alex a suli bejáratánál várta Rebit. Ők ketten elmentek cukrászdába, Levi meg Ákos meg valami hangszerboltba mentek. Én meg elindultam egyedül haza. Persze, azt megbeszéltük a többiekkel, hogy majd bejönnek délután, de így akkor is unatkoztam.
Otthon ültem, írtam a házimat, és egyszer csak csöngettek. Lefutottam, és ajtót nyitottam, de amilyen lendülettel kinyitottam az ajtót, olyan lendülettel szerettem volna becsapni a vendég előtt. Azonban sajnos Ádám gyorsabb volt.
- Beszélnünk kell! – mondta, mikor megtartotta az előtte éppen becsukódó ajtót.
- Szerintem nem! – jelentettem ki.
- És akkor ezentúl ez lesz?
- Mi? – szegeztem neki a kérdést, olyan gúnyos hangsúllyal.
- Hogy nem beszélünk, és még csak rá sem nézünk egymásra!
- Beszélgess Dominikával! Úgyis olyan készségesen elhiszed az állításait! – feleltem ingerülten. Dühömben hátat fordítottam, és elindultam fel a szobámba. Nem érdekelt, hogy bejön. Nem érdekelt már semmi! Olyan mérges voltam, hogy mikor belenéztem a folyosón a tükörbe, ha nyár lett volna, el kezdtem volna gondolkodni, hogy hol is éghettem le. Nem nyűgözött le a szőke haj, a kék szem, sem a sportos külső. Bár a fekete farmer, a fekete sportcipő(talán puma), a barna kabát elbűvölő volt. Megragadta a figyelmem, de olyan mérges voltam, hogy nem érdekelt az egész!
- Figyelnél rám? – kérdezte.
- Nem! – mondtam, és mentem tovább. Meg sem moccant, égészen odáig, amíg fel nem értem a lépcső tetejére. Akkor utánam indult. Felrohant a lépcsőn. Én már a szobám ajtajánál tartottam mikor utolért és elkapta a karom.
- Engedj el! – kiabáltam rá.
- Jó, jó! Csak hallgass meg! Oké? – mondta nyugodt hanggal.
- Jó – egyeztem bele.
Aztán elkezdte mondani, hogy mekkora egy barom, és hogy nem tudja, hogyan tudott hinni Dominikának. Én csak hallgattam. Egyszer csak elkezdte magyarázni, hogy miért szeretné ha a barátnője lennék. Igazából az egész abból állt, hogy elmondta, mennyire szimpatikus neki, hogy legtöbbször csak mosolyogni lát, és úgy érzi, hogy ez az ami miatt egésznek érezné magát.
Én csak pislogtam. Volt egy pár perc, amikor még pislogni sem tudtam. Annyira ledöbbentett minden szó, amit mondott. Ha eddig nem éreztem magam lenyűgözve, akkor ott abban a pillanatban végképp levett a lábamról. Az angolok úgy írják le azt a hasfájást, ami akkor tört rám, hogy pillangók repkednek az ember gyomrában. Jó hasonlat, mert nem az a kínzó fájdalom. Egy kellemes, de mégis azért zavaró érzés. (Hú, ezt szépen leírtam :) )
Aztán az összes reakcióm (hozzá teszem, „nagyon jól” lereagálom a dolgokat) az volt, hogy odaléptem hozzá és megöleltem. Éreztem, ahogy egyre nyugodtabb lesz, enged a feszültségéből. A lepkék vagy pillangók vagy mit tudom én mik ott a gyomromban viszont még mindig éltek és szerintem jobb formában voltak, mit eddig valaha.
Mikor teljesen lenyugodott, nyomott egy puszit az arcomra.
- Ez akkor most jó vagy rossz? – tette fel a kérdést.
- Szerinted?
- Nem tudom, de akkor elkönyvelem jónak! – nevetett fel, mire én is elnevettem magam.
- Ahogy gondolod – néztem fel rá. Ezt megint egy puszival díjazta.
- És hol tartasz? Sokat kell pótolnod – jelentette ki. Mintha én nem tudnám. :(
- Hát, még sehol. Nemsokára jönnek a többiek a leckével.
- Neten nem tudták elküldeni?
- Túl sok.
- Ja, igen. De figyelj, akkor én most megyek – mondta és ellépett tőlem.
- Miért?
- Mert foglalt vagy!
- Ja…
- Figyelj, reggel jövök érted – mosolygott.
- És megint kapok meglepit? – kérdeztem mosolyogva.
- Majd meglátom.
- Hát jó – húztam el a számat. Erre elnevette magát. Elindultunk le a lépcsőn. Az ajtónál megölelt. Nem akartam elengedni!
- Na akkor reggel! – mondta, és nyomott egy puszit az arcomra.
- Rendicsek! – mosolyogtam rá.
- Na szia Liz!
- Szia!
És elment. De aztán nem unatkoztam ám sokáig. 10 percre rá megjött Rebi.
- Szia csajszi! – köszönt vigyorogva.
- Szia Te leány! – köszöntem vissza. – Csak nem jó volt a cukrászda?
- De, nagyon! De hallod, nem tudod mit keresett erre felé Ádám? – mosolygott rám.
- Ő, nem? – mosolyodtam el.
- Na ki vele! Had halljam! De mindent ám!
- Oké, oké – kezdtem. El is mondtam részletesen mindent, aztán csak mosolyogtam.
- Akkor ti most? – méregetett Rebi.
- Igen, azt hiszem – feleltem mosolyogva.
- Á, de jó! – kiáltott fel, és a nyakamba ugrott. A nappaliban ültünk, de még fent is hallottam volna azt az ordítást, amit Rebi hallatott.
- Mi ez a kiabálás? – nyitott be a házba Ákos és Levi.
- Semmi különös – jegyeztem meg.
- Dávidék? – kérdezte Rebi.
- 2 perc és jönnek. Legalábbis azt mondták – mondta Ákos.
- De az egy fél óra – jelentette ki Levi.
- Lecke? – kérdeztem.
- Itt van! – mutatta fel Rebi a füzeteit.
- Itt – integetett a papírokkal Levi.
- Milyen lecke? – kérdezte Ákos.
- Jaj, ne már – csúszott ki a számon.
- Elvileg azért jöttünk te dinka – mondta Rebi -, mert Liz beteg volt! Tudod.
- Ja! Tényleg! Bocs! Teljesen elfelejtettem – verte fejbe magát Ákos.
- Grat – mondta Levi, aki röhögött.
- Nem nézünk filmet? – vetette fel az ötletet Rebi.
- Oké – egyeztem bele. – Többen úgy sem haladunk. Ha itt hagyjátok, nekem az jó.
- Na és mit nézzünk? – kérdezte Rebi.
- Krimit – mondtam.
- NCIS? – kérdezte Levi.
- Nem! Dr. Csontot fogunk nézni. – jelentettem be ellentmondást nem tűrő hangon.
- Oké – egyeztek bele a többiek.
Mikor az ikrek megjöttek, megkérdeztük, hogy náluk van-e az anyag ami nekem kell, aztán folytattuk. Anyáék este 8 körül értek haza, és a többiek akkor még itt voltak. Aztán szépen lassan mindenki szállingózott haza.
Mai nap: 10/10 Az eleje nagyon lehúzta, de a vége nagyon jól sikerült! ♥♥

XXVI.

Október 19. Szerda
Este nem nagyon tudtam aludni. Végig a tegnapon járt az eszem. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon az egészet álmodtam, vagy tényleg megtörtént. Aztán miután felébredtem, és hulla fáradt voltam, rájöttem, hogy tényleg megtörtént.
Kikeltem az ágyból, elmentem letusolni, fogat mostam, felöltöztem, és 7 óra körül már lent voltam a konyhában.
- De csinos vagy – mondta apa, mikor leértem. Apu elfogult. Semmi extra nem volt rajtam. Fekete csőnadrág, lila póló, és lila tornacipő.
- Szerintem nem – mondtam meg az igazat.
- Nem veszekszem. Nekem van igazam és punktum – mosolygott apa.
- Hát, ha te mondod.
- És mik a terveid mára? – érdeklődött.
- Délután röpi, meg vissza kéne írnom Vikinek.
- Elsőbbségin szeretnéd feladni?
- Igen, miért?
- Mert akkor hagyok itthon pénzt.
- Rendicsek! Jaj –kaptam észbe. – Fent hagytam a táskámat.
Futottam fel a lépcsőn egyenesen a szobámig. Közben megszólalt a csengő. Felkaptam a táskám, és rohanni kezdtem lefelé, hogy ajtót nyissak. Azonban apa gyorsabb volt. Beengedte Ádámot. Jaj!
Ádám a nappaliban volt, apa pedig a konyhában ügyködött valamit.
- Szia Ádám! – köszöntem, mire levette a tekintetét a gyerekkori képekről.
- Szia Lizi! – mosolygott.
- Lizi?
- Most ehhez volt kedvem. Miért baj?
- Nem, dehogy is! Egy pillanat jó?
- Persze, menj csak.
Befutottam apához a konyhába. Nyomtam egy puszit az arcára, és elraktam a tízóraim. Láttam apun, hogy sok kérdése lenne, de még nem teszi fel őket. Csak mosolygott, adott egy puszit és elengedett. Felvettem a kabátom,és benézetem a nappaliba.
- Ádám! Gyere, menjünk!
- Igenis kisasszony – nevetett.
- Apa! Elmentünk! Szia! – kiabáltam apának.
- Viszont látásra! – köszönt el Ádám.
Ahogy kiértünk a kapun, megfogta a kezem. A gyomrom émelyegni kezdett. A pulzusom az egekben. Nem tudtam mást, csak mosolyogni.
- Van egy meglepetésem – jelentette be.
- Igen?
- Igen.
- És mi az? – érdeklődtem.
- Majd meglátod.
- És tetszeni fog?
- Szerintem igen.
- Hát oké.
Gondoltam nem kérdezősködöm. Bírtam egészen Rebiék utcájáig. Ott megálltunk.
- Mit csinálunk?
- Állunk – mosolygott.
- Nem mondod? – mosolyodtam el.
- Nyugi, úgyis megtudod.
Ez után kb. 2 perccel kiderült, hogy mi a meglepi. Megláttam Rebit és Alexet. Fogták egymás kezét. Örömömben megöleltem Ádámot.
- Szóval ez a meglepi – súgtam a fülébe.
- Tetszik? – kérdezte.
- Igen! – feleltem.
- Akkor jó.
Még jobban magához húzott. Valamikor akkor eshetett le, hogy mi is történik. Eddig is émelygett a gyomrom, hát még ez után. Elengedtem, ő pedig megfogta a kezem. Rebiék egyre közelebb értek. Láttam hogy mosolyog. Fura, 4 nappal ez előtt még gondolni se mertem volna erre, ma meg megtörtént.
A suliig hülyéskedve sétáltunk, aztán ott sajna elváltak útjaink. Mi Rebivel mentünk a mi társaságunkhoz, Ádám meg Alex meg a sajátjukhoz. 
- Sziasztok! – köszöntünk a fiúknak.
- Cső! – köszönt vissza Ákos, de szerintem nem nagyon figyelt ránk. Nagyon nyomkodta Olivér telóját.
- Sziasztok! – köszönték a többiek.
- Nem megyünk be? Hideg van! – jelentette ki Rebi.
A többiek csak bólintottak, és elindultunk.
- Ákos! – kiabáltam rá, mert tényleg annyira elmerült abban a telefonban, hogy észre se vette, hogy elindultunk.
- Mi van? – kérdezett vissza bántóan bunkón(!).
- Oké, felőlem itt is maradhatsz egyedül, ha leharapod a fejem – vontam meg a vállam és elindultam befelé.
Na persze neki se kellett több, elindult utánunk. Kicsit bántó volt a bunkó stílusa. Nem tudom mi ütött belé. Soha nem volt még ilyen velem.
A büfénél megálltunk. Persze Rebinek kellett kaja, meg hát Olivér sem volt túlzottan felszerelkezve kajával. Vajon lesz majd olyan, hogy ők ketten kaját hoznak a suliba? :) Nem valószínű.
Rebi vett magának kakaós csigát, szendvicset, rostos üdítőt (meg nekem hozott kekszet), Olivér meg sok csokit vett, meg pár szendvicset, meg persze kólát. Rongáljuk a szervezetünket 4ever!
Az osztályunk felé haladva eszembe jutott, hogy első óra FIZIKA! Fizika! Ádám ofőjével! Ádámék meg ott vannak valahol mellettünk! Hirtelen nagyon megörültem! De aztán, mikor felértünk az emeletre, elment a kedvem. Dominika ott sürgött forgott a 11.s környékén. Pontosabban (milyen meglepő) Alex és Ádám körül. Örömmel nyugtáztam, hogy a fiúk nem különösebben foglalkoznak vele. Rebi sajna egy picit bepánikolt. Mikor ledobtuk a cuccainkat a padra, elrángattam a fiúktól a lehető legtávolabb.
- Ne pánikolj! Nincs rá okod! Inkább mesélj! Mi volt tegnap? – kezdtem a beszélgetést. Valahogy el kell vonnom a figyelmét.
- Próbálok. De szálljon le a barátomról! – jelentette ki.
- Kidről? – mosolyogtam rá. – Na mesélj csak!
- Hát az úgy volt…
- Nem kell a körítés – nevettem el magam.
- Jó, oké! Tegnap ugye moziban voltunk. Aztán hazakísért, és végig fogta a kezem. Aztán valami nagyon nagy kerülőn mentünk haza. Nem is tudom merre járhattunk. De valami parkba is bementünk, aztán ott valahogy jött az, hogy nagyon örülne neki, ha én lennék a barátnője. Én meg gondolom vörös voltam mint az állat. Aztán igazából, nem is mondtam neki semmit, csak a nyakába ugrottam. Ő meg nyomott egy puszit az arcomra. Aztán mikor hazaért, kirakta facebook-ra, hogy kapcsolatban. Meg is jelölt, de még nem jelöltem vissza – mesélte. Tiszta vörös volt. De szegény! Nagyon fél, hogy elveszti Alexet.
- De hát, miért nem?
- Mert nem tudom, hogy vajon komoly, vagy át akar vágni.
- Miért vágna át?
- Mert már ki tudja hány barátnője volt! Én meg nem akarok holmi trófea lenni!
- Ismerős! De figyelj! Vesztenivalód nem lesz! Nem hinném, hogy hazudik. Meg amúgy is, Ádám azt mond…. – észbe kaptam. Ezt nem szabadott volna elmondanom. Elhallgattam. Rebi fürkészte az arcomat, hátha megtudja mit akartam volna mondani.
- Igen? Ádám azt mondta, hogy… Mit mondott? – kérdezte.
- Nem rossz, ne aggódj.
- De akkor mi?
- Na jó, elmondom! Ádám azt mondta, hogy Alex teljesen odavan érted! Ő pedig tuti, hogy tudja. A legjobb barátja.
- Tényleg? Tényleg ezt mondta? – mosolyodott el.
- Igen ezt mondta – mosolyogtam vissza rá.
Előkapta a telefonját, és pötyögött rajta valamit.
- Kész is! – jelentette ki.
- Igen? És mi?
- Megerősítettem. Már kint is van.
- De jó!
- Az ám! És mi van veletek? – kérdezte, és erősen megnyomta azt a „veletek” szócskát.
- Semmi stabil.
- Na mondjad.
- Hát tegnap eljött elém táncra. Vagyis, bejött edzésre is. Én nem láttam, de a lányok olvadoztak tőle…
Elhadartam mindent, ami tegnap történt. MINDENT! Meg persze a ma reggelt. Az egészre a válasz egy mosoly volt. Kicsit mondjuk többre számítottam. Na nem baj. Ez is valami.
Hirtelen Rebi felrántott a székről, és az ajtó felé húzott.
- Hova megyünk? – érdeklődtem, mikor visszanyertem az egyensúlyom a felrántás után.
- Ki – mondta egyszerűen a barátnőm.
Kirángatott a folyosóra. Pontosan tudta, hogy mi lesz odakint. Ádám, Alex, Dominika, Evelin, egy rakat lány, meg a 11.s.
Mikor Alex meglátott minket, egyből felénk indult, ez pedig Ádám figyelmét is felkeltette. Ádám is megindult.
Alex és Rebi nagyon aranyosak voltak. Mikor Alex odaért, Rebi virulni kezdett. Addig is mosolygott, de akkor valahogy teljesen már volt. Ragyogott. Alex is mosolygott. Látszik rajta, hogy bármit megtenne Rebi kedvéért, bár ezt a lány még nem nagyon vette észre.
Aztán odaért Ádám is. Beállt mellém, és velem együtt nézte a barátainkat.
- Aranyosak nem? – kérdezte.
- Nagyon – mosolyogtam rá.
- És mi van veled? – tette fel hirtelen a kérdést.
- Hogyhogy mi? – kerekedett el a szemem.
- Mi ez az egész?
- Mihelyst kifejted a gondolatodat, és persze ha tudom, akkor elmagyarázom.
- Dominika azt mondta, hogy van barátod.
- Mi van? – nem értettem az egészet. Csak álltam, és bámultam felfelé.
- Azt mondta, nem érti miért vagyok veled, mikor neked igazából van barátod, csak játszod magad. –mondta ingerülten.
- Aha és mégis ki lenne az? – kérdeztem vissza kicsit mérgesen. És el is hitte, amit Dominika mondott?
- Levi! És így belegondolva, még elképzelhető is! Sokat járkál hozzátok, és mindig vele vagy!
- Levi? – nevettem el magam hitetlenül és kissé mérgesen folytattam. – Ennyi lenne? Ha nem, akkor folytasd csak!
- Te jössz. Én elmondtam, amit akartam.
- Te tényleg hiszel neki?
- Miért, mit kéne tennem?
- Megkérdezni engem, mielőtt bármi mást elhinnél! – kiabáltam rá. Aztán sarkon fordultam, és befutottam az osztályba. Nem érdekelt, hogy az egész folyosó minket bámul.
Az osztályban az 1 utam Levihez vezetett, és megöleltem.
- Mi a baj Liz? – kérdezte, és a hajamat eligazította, mert gyanítom, hogy a szájában volt.
- Do…Dominika – szipogtam. Kitört belőlem a sírás.
- Már megint mit csinált az a…. – és olyan jelzővel illette, amit nem sűrűn szokott mondogatni.
- Beetette Ádámot – mondja Rebi. Jaj! Rebi. Bejött utánam.
- Ádám? – kérdezte meglepetten Levi.
Én csak bólintottam, de nem engedtem el Levit. Éreztem, ahogy egyre ingerültebb lesz. Én csak sírtam, és nem bírtam abbahagyni.
- Re…Rebi! Te…menj csak vissza – dadogtam.
- Dehogy megyek!
- De hát…
- Nincs de hát… Itt vagyok, és itt is leszek.
- De valaki magyarázza már el nekem ezt az egészet! – mondta Levi.
- Menjünk a padomhoz! – jelentettem ki.
Levi odajött velem, és én pedig elmondtam neki az elejétől a végéig mindent. Évnyitó…munkatársi vacsik…. kutyasétáltatás… MINDENT!
Levi arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Nagyon sok minden keveredett az arcán. Csalódottság, ingerültség, sajnálat és még valami, amit nem tudtam meghatározni. Megölelt. A könnyek még folytak a szememből végig az arcomon, de már kezdtem megnyugodni. Levi sok mindenre képes. Többek között arra, hogy megnyugtat.
- Figyelj Liz! Ne is foglalkozz vele. Ha ennyire nem bízik benned, akkor meg sem érdemel – ecsetelte a saját gondolatait. Már ha ezek azok voltak. Kicsit eltolt magától, és megfogta a homlokomat.
- Mi az? – kérdeztem.
- Meleg a homlokod!
- Mi?
- Rebi! – kiabálta Levi! – Kísérd el az orvosiba! Nem lenne jó, ha én mennék vele.
- Az merre van? – kérdezett vissza Rebi.
- A tesi terem mellett.
- Okés.
Na hát lementünk az orvoshoz. A 11.s-be járó diákok mind megbámultak minket. Én fel sem néztem, de a pillantásaik mintha lyukat égetnének a hátamba. Megkönnyebbülés volt, mikor végre az orvosnál voltunk. Már szólt a jelző. Másfél perc volt az óra kezdetéig. Az iskola doki már ott volt.
- Sziasztok – köszönt kedvesen.
- Jó reggelt! – köszöntünk egyszerre.
- Mi a baj? – nézett ránk érdeklődve.
- Nagyon meleg a homloka – mondta neki Rebi.
- Hogy hívnak? – nézett rám a doktornő.
- Takács Aliz.
- Aliz. Gyere, ülj ide – mutatott az asztal szélénél lévő székre. Mikor leültem, a kezembe nyomta a lázmérőt. A doki beszélgetni kezdett Rebivel, én pedig körbenéztem. Nem nagy cucc a rendelő, bár mondjuk mit is várhattam egy iskolai rendelőtől. Az ajtó mellett van egy beugró fal rész. Ott van a betegágy. Az mellett (pont annyival, hogy odaférjen egy ember) áll az a valami, amivel a magasságot mérik. Most nem jut eszembe a neve. Áh, pedig meg is kérdeztem a dokit, hogy mi a neve annak a valaminek. Mosolygott is rajta, meg válaszolt is, de már nem tudom mi volt az.
Az mellett volt az asztal, ami mögött (milyen érdekes!) egy emberi test metszete volt. Az asztal mellett meg szekrények vannak. Azt nem tudom mi van bennük, pedig vitrinesek, de a székről sajnos nem láttam. A dokinőt is szemügyre vettem. Nem öreg, talán 28 éves lehet. Magas nő, fekete hajjal, és nagyon barna szemmel. Mindig mosolyog. A hangja nem is magas, de nem is mély. Pont illik a kinézetéhez.
- Kiveheted! – szólt rám a doki. Odaadtam neki. Pár másodperc múlva ismét megszólalt. – Reggel nem érezted magad rosszul?
- Nem, nem éreztem semmit. Jaj! De! Fájt a fejem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Azt hittem, hogy csak keveset aludtam, vagy leesett a vérnyomásom.
- Adok egy lázcsillapítót, és következő szünetben menj haza jó?
- Rendben, de mennyi a lázam? – érdeklődtem.
- 38.3 !
- Uhh – sóhajtottam fel.- De nem is érzem magam lázasnak.
- Sokan vannak így. Mindenesetre igyál sok teát, és valaki kísérjen haza. Messze laksz?
- Annyira nem.
- És vannak otthon?
- Apa lehet, hogy még otthon van, de sajnos nem tudom megmondani.
Elköszöntünk, megköszöntem hogy foglalkozott velem, és elindultunk az osztályba.
- Elnézést kérünk! – mondtuk mikor beléptünk az osztályba.
- Merre jártatok? – kérdezte a fizika tanár.
- Az orvosiban voltunk – mondta Rebi. – Aliz lázas.
- Akkor irány haza! – nézett rám a tanár.
- De a doktornő azt mondta, hogy várjam meg a szünetet, és kérjek meg valakit, hogy kísérjen haza.
- De semmi értelme sincs itt ülnöd az órán. A fél óráról így is lemaradtál, és a másik felén meg nem tudnál figyelni. Valamelyik fiú majd hazakísér. Nem írom be a hiányzást. Szedd össze a cuccod.
- Köszönöm – mondtam halkan.
- Ki kísérjen haza? – nézett rám a tanár.
- Levi – mondtam. Még Ákos jutott eszembe, de a reggeli után én nem akarok vele sokat kommunikálni.
- Levente! Kapkodd magad! Ne zavarjátok sokáig az órát!
Pakolás közben sokszor odapillantottam Dominikához. Végig mosolygott. Még akkor is, mikor kimentünk a teremből. Gúnyos, elégedett mosoly. Most azt hiszi, hogy nyert! De téved!
- Mit mondott a doki? – kérdezte Levi, mikor kiléptünk a hidegbe.
- Hogy sok teát kell innom.
- Mennyi volt a lázad?
- 38.3!
- És nem is érezted?
- Nem.
- Nem akarsz haza menni mi?
- Nem. így Dominika nyeregben érezheti magát.
- Nem fogja. Teszek róla! – jelentette ki Levi mosolyogva.
- Szóval tervezel valamit! – mosolyogtam rá.
- Lehet.
Egy ideig szótlanul sétáltunk egymás mellett.
- És neked nem tetszik valaki? – törtem meg a csendet.
- Nem. – vágta rá. Túl hirtelen.
- Hazudsz! – mosolyogtam.
- Pontosan – mondta komolyan.
- Szerinted te bejössz neki? – érdeklődtem.
- Lehet.
- Ismered vagy csak plátói?
- Az ismerem az túlzás.
- Szép?
- Ízlések és pofonok. Szerintem az – nevetett fel.
- Na akkor had halljam, hogy néz ki? – böktem oldalba. – Majd én eldöntöm, hogy szép vagy nem!
- Szeretnéd mi? – nevetett.
- De most miért nem?
- Mert nem érdekel, mit mondanak róla mások.
- Értem.
Csendben mentünk tovább. Nem jutott eszembe semmi. Aztán hazaértünk.
- Bejössz egy picit? – kérdeztem.
- Nem hinném, hogy jó ötlet.
- Na mert?
- Mennem kell vissza a suliba.
- Ja igen.
- Főzz magadnak teát, meg ülj be a nappalitokba és nézz egy filmet.
- Igenis főnök! – tisztelegtem. Elröhögte magát. Én se bírtam. Nevetni kezdtem.
- Szia Liz! – fordult meg még mindig nevetve
- Szia Levi! – mondtam és megfordultam. Aztán eszembe jutott valami.- Levi!
- Mi az? – nézett vissza.
- Sok sikert a lányhoz! – mosolyogtam.
- Kösz – röhögött és elment.
Mikor beléptem, megcsapott a meleg. Legalábbis a kinti hideghez képest meleg volt. Vízforralóban elkezdtem melegíteni a vizel, és a teáskannába beletettem a filtereket meg a cukrot és a citromlevet.
Átmentem a nappaliba, és bekapcsoltam a gépet. Megnyitottam a zenelejátszót, és elindítottam. Az 1. szám Andy Grammer – Keep Your Head Up. Ja igen. Azt még nem írtam le magamról,legalábbis azt hiszem, hogy minden féle zenét meghallgatok. Nem kifejezetten csak punk-ot, vagy rapp-et, hanem tényleg mindent. Megcsináltam a teát, és a nappaliban a kanapén egy plédbe bugyoláltam magam.
Minden féle eszembe jutott. Ádám, Levi, Rebiék. Bár az utóbbi kevesebbet járt a fejemben mint az előző kettő.
Átolvastam Viki levelét. És igaza volt. A két fiú nagyon hasonlít egymásra. Igazából, Levi nagyon helyes. De az osztálytársam. És az alapszabály értelmében nem járhatnék vele. Meg hát, ott az a másik lány is. Hamar ki kéne vernem a fejemből ezt a hülye gondolatot. De mindig beugrik a mi lenne ha… Meg az is lehet, hogy ez csak egy fellángolás. Hiszen serdülök! Vagyis, anya tuti ezt mondaná erre. Meg hát, Ádámmal most eléggé összevesztem.
De nem hiszem el, hogy inkább hitt Dominikának!  Talán jó is, hogy kicsit itthon kell lennem. Bár, Dominika majd biztos rámászik Ádámra. Bár, ha jobban meggondolom, és ha Ádám ilyen, akkor megérdemlik egymást. De akkor is hiányzik Ádám.
Hülye vagyok. Most ha nem lenne naplóm, akkor Rebit nyaggatnám ezzel.
Pár év múlva majd előveszem, és csak röhögök magamon. De most tényleg így érzem magam.
Levire visszatérve. Levi nagyon aranyos, és nagyon jó barátom! Nem akarom elveszíteni, úgyhogy a fellángolásról nem mondok neki semmit. Vagy majd meglátom.
Igen! Ilyen hülye gondolataim vannak most.
Na de a nagy gondolkodás közben elnyomott az álom. Az egész napot átaludtam. Akkor keltem csak fel, mikor anya felébresztett, hogy mit keresek itthon. Mikor elmondtam megmérte a lázamat. Akkor megint magas volt, valahol 38.5 körül. Már éreztem a fejfájást, és kicsit szédültem. Ez volt este 6 óra körül. Anya belém tömött egy lázcsillapítót, és felküldött a szobámba. Ott megint elaludtam. És most keltem fel. ( 9 óra van). Mindjárt lemegyek, és megmérem a lázamat, de mivel most nem szédülök, gondoltam előtte leírom, hogy is volt a mai nap. Már amikor nem aludtam. :)
Mai nap: 10/1 Ennél rosszabb nem is lehetne. Ádámmal összevesztem, lázas vagyok és hirtelen belezúgtam Ádám mellett a legjobb barátomba, akinek amúgy is tetszik valaki!
Éljen a serdülő kor. :(