XXVII.

November 14. Hétfő
Jaj, de régen volt már Október.
Sajnos a betegségem nem volt olyan elhanyagolható. Napról napra egyre rosszabbul lettem. A lázam a lázcsillapítótól sem ment lejjebb, és anya bevitt a kórházba, mert fájt a hátam és mellkasom, meg még a torkom is begyulladt. Ja, meg köhögni is elkezdtem. A korházban teljesen kivizsgáltak, és kiderült, hogy tüdőgyulladásom van. Bent is fogtak pár napig, mert annyira magas volt a lázam, hogy a sima lázcsillapító nem hatott, így valami „lórúgást” (anya így hívja a nagyon erős gyógyszereket) kaptam. Injekcióban. Amúgy sem szeretem az injekciós tűket. Hát még hogyha fáj mindenem, fázok, de mégis lever a víz.
Anya és apa munkából egyenesen hozzám jöttek, és a kórházi takarodóig el sem mentek. Kaptam könyveket, és amíg egyedül voltam, olvastam.
Aztán mikor hazaengedtek, otthon nyüglődtem. Annyira fájtak a láztól a végtagjaim, hogy még a fürdés is nehézséget okozott. 2 hétig voltam otthon. Úgy, hogy a barátaim nem jöhettek a közelembe. Így persze pótolni se tudtam. Neten beszéltünk, de annyira sok volt az anyag, hogy nem tudták begépelni. Rebivel és Levivel beszéltem a legtöbbet. Nekik köszönhetően semmiről sem maradtam le ami a suliban történt.
Aztán miután letelt a 2 hét, anyáék otthon fogtak még egy hétre, mert nagyon köhögtem. Így összesen (azt a fél hetet nem számítva) 3 hetet voltam otthon. Mindenesetre betegségem alatt, sok régi kedvencemet is ismét felfedeztem.  Ilyen pl. Shakira – Whenever,Wherever.  Ugye mást nem nagyon csináltam, mint feküdtem és zenét hallgattam.
Aztán anya tegnap megmérte a lázam, és örömmel nyugtázta, hogy ma már mehetek suliba.
Szóval kikészített nekem sálat, sapkát, és fekete szövetkabátot. Anya kirakott még egy sima szürke pólót, egy szürke csőfarmert, meg egy szürke hosszú, testhez simuló pulcsit, aminek kenguru zsebe van, és a pulcsi közepén van egy robbanás forma a közepén „BOOM” felirattal. Nekem speciel ez nagyon tetszik, de anya tuti csak azért rakta ki, mert ez meleg és nem fogok megfázni.
Miután felrángattam magamra a ruhákat, fogat mostam, vajon mi volt a következő? Lementem anyuhoz.
Anya már gondosan összekészítette a tízóraimat, és kikészítette azt a rengeteg gyógyszert, amit be kell szednem.
- Azt hittem rosszabb lesz – jegyezte meg anya a ruhámra -, de mindenesetre jól áll.
- Nekem tetszik – mosolyogtam anyura.
- Nem lóg ki a derekad sehol, ugye?
- Nem, de ez alól a pulcsi alól semmi sem lóghat ki – utaltam arra, hogy nagyon hosszú.
- Ó, dehogynem, követi a tested vonalát. Nem hinném hogy elég hosszú ahhoz, hogy ha lehajolsz, akkor ne csússzon fel.
Egyszer csak megszólalt a csengő. Anya ránézett, én meg rá. Se ő, se én nem tudtam, hogy ki jött. Csak az osztálytársaim tudták, hogy ma megyek suliba, és persze közülük se mindenki. Végül kinyitottam az ajtót. És meglepetésemre Levi állt ott.
- Szia – ugrottam a nyakába.
- Hali! Meggyógyultál?
- De meg ám, bár néha még köhögök.
- Akkor oké.
- Miért nem mondtad, hogy eljössz?
- Mert nem rég találtam ki.
- Értem, de gyere be, mert anya le fog szidni.
- Ja igen, te még beteg vagy.
- Nem is!! – miért is ne, pont akkor kellett köhögnöm. Közben becsuktam az ajtót.
- Jó reggelt! – köszönt Levente anyunak.
- Jó reggelt Levente. Kérsz enni vagy inni valamit? – érdeklődött anya kedvesen.
- Nem, nem kérek köszönöm  – felelt udvariasan. – Csak azért jöttem, hogy ezt a nagy beteget elkísérjem az iskolába.
- Mondtam már, hogy meggyógyultam – jelentettem ki, de persze közben köhögtem. Miért is ne?
Levi elmosolyodott.
- De jó, hogy ilyen jó barátaid vannak Lizi – mondta anya megkönnyebbült hangon.
- Én is örülök neki – jelentettem ki.
- Mehetünk nagy beteg? – mosolygott Levi.
- Persze, egy pillanat.
Kirohantam a folyosóra, és felkaptam a sapkát, meg a sálat és persze a fekete szövetkabátot. Visszarohantam, nyomtam egy puszit anya arcára és Levihez fordultam.
- Mehetünk.
- Elraktad a termoszt? – kérdezte anya.
- Igen el – mondtam, közben rácsaptam a lila oldaltáskámra. – Szia anya!
- Sziasztok!
- Viszont látásra – köszönt el Levi anyától.
Kiléptünk, és alig éreztem a hideget. Csak az arcomon. 1 hónapja nem voltam kint. Nem éreztem milyen hideg is lett. A fákon is már alig van pár levél. Ránéztem Levire. Nem tudtam, hogyan, de valószínűleg összeöltöztünk. Rajtam fekete bokacsizma, rajta fekete sport cipő.( Az összeöltözést csak a színekre értettem) Rajtam világos szürke csőfarmer, rajta sötétszürke egyenes fazonú farmer. Rajtam fekete szövetkabát, rajta meg fekete bőrkabát. Bár nem hiszem, hogy a kabát alatt csak szürke lenne rajta.
- Lehet nem volt jó ötlet eljönnöm eléd – mondta, mielőtt a sulihoz értünk volna.
- Miért?
- Ádám. Dominika.
- Ja, igen. Tényleg.
- Menj előre. Én meg majd megyek utánad.
- Na nehogy már! A legjobb barátom vagy!
A sulinál oda mentünk a törzshelyünkre.
- Szia Liz! – köszönt Ákos.
- Hali – köszöntem vissza.
- Liz! – rohant oda hozzám Dávid és Matyi. – De jó hogy meggyógyultál.
- Én is örülök neki! Meg annak is hogy végre titeket is látlak!
- Anyud odaadta amit küldtünk neked? – kérdezték a csoki halomra gondolva.
- Igen megkaptam, de még nem ettem meg – mosolyogtam rájuk.
- Tudod mit, még életemben nem mondtam ilyet egy barátomnak se, de hiányoztál! – mondta Dávid.
- Komoly? – kerekedett el a szemem.
- Aha – mondta Matyi.
- Látod, nem csak nekem! – mondta Dávid.
- Ti majdnem egy és ugyan azok vagytok! – nevettem fel.
- Nekem is hiányoztál – hallottam egy hangot a hátam mögül.
- Rebi! – kiáltottam fel, mikor megfordultam.
- Na jól vagy? – érdeklődött.
- Igen! Már jól.
- Hazudik – vágott közbe Levi.
- Nem hazudok! – mondtam és persze megint köhögtem.
- Én mondtam – utalt Levi a köhögésre. Közben mosolygott.
- De tényleg nem hazudok! Kicsit még köhögök. Ennyi – mondtam színlelt sértődöttséggel.
- Tesi? – kérdezte Rebi.
- Felmentésem van – mondtam.
- Nem megyünk be? – vágtak közbe az ikrek.
- De nem ártana – helyeseltem.
- Persze menjünk, nehogy megfázz – mondta Rebi.
A suliba menet elhaladtunk Ádámék társasága mellett. Alex intett, Ádám felkapta a fejét és figyelt. Én meg csak azért se néztem rá. Csak elsiettünk mellettük, be a fűtött iskolába.
Érezhető volt a hőmérsékletkülönbség. Természetesen útba ejtettük a büfét. Na vajon kik nem hoztak kaját? Na kik? Rebi és Olivér.
Miután feltankoltak, nem volt más megálló, mint az osztály. 1. óránk tesi, szóval nem sokáig voltunk az osztályban. Csak ledobáltuk a cuccainkat, meg valami viccet mondtak az ikrek, és már menni is kellett tovább.
- De jó a pulcsid! – mondta Rebi.
- Köszi, de képzeld, anyának nem tetszik. –jelenttetem ki.
- Mert?
- Nem tudom. Pedig nekem nagyon tetszik.
Észre se vettem, hogy Dominika ott a közelben, csak mikor megszólalt.
- Nem látszik, hogy anyukád divattervező.
- Hát rajtad viszont látszik, hogy te mi vagy! – dobta oda neki Ákos.
- Pofa be Hombolygó!  - mondta Dominika.
- Mással nem tudsz visszavágni? Csak ezzel: Pofa be Hombolygó!? – ingerelte Ákos.
Dominika meg mintha nem is figyelne, elénk sietett. Az öltözőnél bevágta előttem az ajtót. Nagyon kedves volt mit ne mondjak.
- Na mi van, tápos vagy? – szögezte nekem a kérdést, mikor látta, hogy én nem öltözöm át.
- Arról nyithatunk vitát, hogy melyikünk a táposabb, de csak te jársz pórul – dobtam neki a labdát.
- Hát, nem is tudom melyikünk nem öltözik éppen – mondta.
- Nem tudom, melyikünk gyógyult fel egy tüdőgyulladásból – vágtam vissza. Erre gondolom nem tudott mit mondani. Mikor kiment az öltözőből, csak ennyit vágott hozzám.:
- Na a tesi tanár kis kedvence nem tesizik. Vigyázz, hátha ő is olyan könnyen túlteszi magát rajtad, mint Ádám!
Aztán bevágta az ajtót.
- Ne foglalkozz vele! Nem éri meg – nyugtatott Rebi.
- Én ezt nem értem – mondtam elkeseredve.
- Figyelj, az egész Ádámos dolog nem ér ennyit.
- Nekem igen. Bár… - kezdtem, de magamba fojtottam a szót.
- Na látod, ha van bár, abból csak az látszik, hogy ez az egész szerinted is hülyeség.
- Az a bár, az nagyobb hülyeség hidd el! – mondtam és megfogtam a fejem.
- Mi az? Mit nem tudok? – kerekedett el a szeme.
- Nekem, nekem tetszik valaki – mondtam.
- Ki az? Ismerem?
- Levi – mondtam, és lehajtottam a fejem.
- Levi? – kérdezte hitetlenül. Épp össze akarta kötni szőkés haját, de a meglepettségtől elengedte a copfot. – De mi? Hogyan? Mi óta?
- Mikor elkezdődött Dominika miatt az egész! Mikor haza kellett mennem. Akkor! – ismertem be.
- És nem gondolod, hogy ez…
- Ez egy fellángolás – fejeztem be a mondatot. – De, szerintem is az. Ezért nem csinálok semmit. Meg Levinek amúgy is tetszik valaki.
- Igen, azt tudom.
- Neked elmondta? - kérdeztem meglepetten.
- Igen.
- És tudod is, hogy ki az? – érdeklődtem.
- Igen.
- És szép?
- Az! Nem is kicsit. Csak sajna esélytelen.
- Jaj, szegény!
Megszólalt a csengő, és elindultunk. Szathmáry tanárnő kisebb szívinfarktust kapott a kék puma melegítőjében, mikor meglátta, hogy nem tesizek. Utasította a többieket arról, hogy mi az órai munka, aztán felült mellém a lelátóra, és mindent el kellett neki mesélnem. Hogy derült ki, hogy mi a bajom; mi is volt a bajom; mikor kell visszamenni vizsgálatra…. Közben azért odaszólt néha a többieknek, meg azért így is megkínozta őket egy picit. Szóval nekem könnyen ment el az óra, a többieknek viszont kevésbé.
Az öltözőben kuss volt, szóval hálás lehetek a tanárnőnek, hogy kifárasztotta Dominikát annyira, hogy ne szólaljon meg. Miközben öltöztek, azon gondolkodtam, hogy vajon Evelin élvezheti- e, hogy Dominika ugráltatja. Jaj, szegény lány.
Az osztályban persze elmondtam Ákoséknak mindent. Dominika vitakezdeményezéséről, az utolsó mondatát, mielőtt kilépett volna az ajtón. Ki voltak rajta akadva.
Aztán jöhetett egy jó hangulatú földrajz óra Bérdi Viktorral. Kit akart feleltetni? Naná, hogy engem. Aztán mikor a többiek elmagyarázták neki, hogy egy hónapja nem voltam suliban, nagy nehezen megengedte, hogy a helyemen maradjak, és nem kellett felelnem.
Aztán matek meg magyar. Mind a kettő nagyon unalmas volt, bár az osztály nagy örömére az óra első része elment azzal, hogy a tanárok örömmel díjazták, hogy újra koptatom az iskolapadot.
Aztán a nagyszünet. Azt sem tudtam hol áll a fejem. A röpisek sorra jöttek oda, és elmondták mi történt edzéseken. A táncosok is valahogy mindig felénk keveredtek. Mondták, hogy igazából semmi mást nem csináltak, mint a This Girl-t gyakorolták, és hogy hiányzom a csapatból. Ez nagyon jól esett.
Alex is odajött, érdeklődött, hogy mi van velem, jól vagyok-e.
- És vele mi van? – biccentettem a fejem Ádám irányába. Alex elmosolyodott.
- Rájött, hogy nincs barátod.
- Fantasztikus. Hogy sikerült neki? – mondtam kissé cinikus hangnemben.
- Beszéltem vele – mondta, én meg ledermedtem.
- De…de miért? 
- Azt hiszed, nem tudom, hogy te mennyit segítettél nekem, úgy hogy  nem is tudtam róla?
- Sejtettem, hogy tudod – mosolyodtam el.
- Na hát akkor?
- De akkor sem értem. Hogy hihetett neki?
- Dominikának? – kérdezte, én meg bólintottam. – Én sem tudom.
- Nem hiszem, hogy lesz ebből valami, de köszönöm – mondtam őszintén.
- Ugyan már. Amúgy, te hallottad már Bekit énekelni?
- Aha, elképesztően jó a hangja.
- Szerintem is. Mondtam neki, hogy beszélek majd a haverommal. A gyereknek van egy bandája, és nem igen szeretik az énekest.
- Na ez nem rossz ötlet – ismertem el.
- Tudom, én egy zseni vagyok – mondta, mire elnevettem magam. – Most mi van? Mond, hogy nem így van!
- Én nem, majd az emlegetett szamár! – mondtam, és Rebi felé mutattam.
- Miről megy a susmus? – érdeklődött mosolyogva Rebi, mikor odaért hozzánk. Alex nyomott egy puszit az arcára, és megszólalt.
- Arról, hogy egy zseni vagyok – jelentette be.
- Te? – nevette el magát Rebi.
- Na kösz! Ezt megkaptam – röhögött Alex.
- Neked bármikor – vágta rá Rebi.
Annyira aranyosak voltak. Jött a jelző. Ádám felállt a fa alatt lévő padról, és felénk közeledett.
- Sziasztok! – köszönt oda.
- Szia! – mondtuk Rebivel.
- Alex, nem jössz? – kérdezte Ádám.
- De, 2 perc. Megvársz? – felelte a srác.
- Meg – mondta és odalépett hozzám. Ott álltunk egymás mellett. Szótlanul. Még csak rám sem nézett, égészen addig míg el nem indultunk befelé. Ott is csak akkor szólt hozzám, mikor mi az infóterem felé mentünk, ők meg a saját termük felé igyekeztek.
- Hé Liz! Örülök, hogy semmi bajod!
Ennyit mondott, meg ment is tovább. Nem tudtam nagyon mire vélni a dolgot. Örültem is neki, meg nem is.
Infón elfoglalhattuk magunkat. Rebi YouTube-on nézegette Alex haverjának a bandáját, az ikrek éppen egy álprofilt csináltak Love.hu-n (!?) Ákos telefonokról nézegetett képeket, Levi vicces képeket nézegetett, Dominika a New Yorker honlapját böngészte, mellette Evelin meg csak bámult maga elé. Olivér TM –mel játszott ( az valami autós játék), közben nagyban fűzte Zolit, Danit és a többi fiút, hogy csatlakozzanak, mert egyedül unalmas. Én meg a koponyek.hu-n néztem az időjárást.
2. infón már az összes fiú a TM-mel játszott. Én az e-mailjeim nézegettem, Rebi még mindig a videókat bámulta és ha jól láttam, akkor Evelin és Dominika is ugyan azt csinálta, mint előző órán. Bár, őket nem igen értem. Oké, hogy a fiúk játszanak. Ha unatkoznak, akkor had csinálják. Oké, hogy Rebi a videókat nézegeti. Gondolom érdekli a lehetőség. De az, hogy ők miért a ruhákat nézegetik, azt nem értem. Így is, ha azt mondom, hogy ők az osztály legjobban öltözött egyéniségei, én is még csak messze a határvonaluk alatt vagyok.  Oké, Dominika néha elég lengén öltözködik, de a megjelenése akkor is jó. A színeket jól kombinálja és egyéb hasonló dolgok. Nem értem, hogy miért játssza a plázacicát, akinek nem elég az az idő, amit a boltban tölt, mellette még tök értelmetlen módon az interneten is ruhákat leseget. Persze, nem szólom le őket, mert ha így érzik jól magukat, akkor hajrá, de akkor sem értem, hogy mi a jó ebben.
Óra végén, nem kellett sietnem. Mivel tesi alól is felmentésem van, se a röpi edzésre, se a táncpróbára nem mehetek…Alex a suli bejáratánál várta Rebit. Ők ketten elmentek cukrászdába, Levi meg Ákos meg valami hangszerboltba mentek. Én meg elindultam egyedül haza. Persze, azt megbeszéltük a többiekkel, hogy majd bejönnek délután, de így akkor is unatkoztam.
Otthon ültem, írtam a házimat, és egyszer csak csöngettek. Lefutottam, és ajtót nyitottam, de amilyen lendülettel kinyitottam az ajtót, olyan lendülettel szerettem volna becsapni a vendég előtt. Azonban sajnos Ádám gyorsabb volt.
- Beszélnünk kell! – mondta, mikor megtartotta az előtte éppen becsukódó ajtót.
- Szerintem nem! – jelentettem ki.
- És akkor ezentúl ez lesz?
- Mi? – szegeztem neki a kérdést, olyan gúnyos hangsúllyal.
- Hogy nem beszélünk, és még csak rá sem nézünk egymásra!
- Beszélgess Dominikával! Úgyis olyan készségesen elhiszed az állításait! – feleltem ingerülten. Dühömben hátat fordítottam, és elindultam fel a szobámba. Nem érdekelt, hogy bejön. Nem érdekelt már semmi! Olyan mérges voltam, hogy mikor belenéztem a folyosón a tükörbe, ha nyár lett volna, el kezdtem volna gondolkodni, hogy hol is éghettem le. Nem nyűgözött le a szőke haj, a kék szem, sem a sportos külső. Bár a fekete farmer, a fekete sportcipő(talán puma), a barna kabát elbűvölő volt. Megragadta a figyelmem, de olyan mérges voltam, hogy nem érdekelt az egész!
- Figyelnél rám? – kérdezte.
- Nem! – mondtam, és mentem tovább. Meg sem moccant, égészen odáig, amíg fel nem értem a lépcső tetejére. Akkor utánam indult. Felrohant a lépcsőn. Én már a szobám ajtajánál tartottam mikor utolért és elkapta a karom.
- Engedj el! – kiabáltam rá.
- Jó, jó! Csak hallgass meg! Oké? – mondta nyugodt hanggal.
- Jó – egyeztem bele.
Aztán elkezdte mondani, hogy mekkora egy barom, és hogy nem tudja, hogyan tudott hinni Dominikának. Én csak hallgattam. Egyszer csak elkezdte magyarázni, hogy miért szeretné ha a barátnője lennék. Igazából az egész abból állt, hogy elmondta, mennyire szimpatikus neki, hogy legtöbbször csak mosolyogni lát, és úgy érzi, hogy ez az ami miatt egésznek érezné magát.
Én csak pislogtam. Volt egy pár perc, amikor még pislogni sem tudtam. Annyira ledöbbentett minden szó, amit mondott. Ha eddig nem éreztem magam lenyűgözve, akkor ott abban a pillanatban végképp levett a lábamról. Az angolok úgy írják le azt a hasfájást, ami akkor tört rám, hogy pillangók repkednek az ember gyomrában. Jó hasonlat, mert nem az a kínzó fájdalom. Egy kellemes, de mégis azért zavaró érzés. (Hú, ezt szépen leírtam :) )
Aztán az összes reakcióm (hozzá teszem, „nagyon jól” lereagálom a dolgokat) az volt, hogy odaléptem hozzá és megöleltem. Éreztem, ahogy egyre nyugodtabb lesz, enged a feszültségéből. A lepkék vagy pillangók vagy mit tudom én mik ott a gyomromban viszont még mindig éltek és szerintem jobb formában voltak, mit eddig valaha.
Mikor teljesen lenyugodott, nyomott egy puszit az arcomra.
- Ez akkor most jó vagy rossz? – tette fel a kérdést.
- Szerinted?
- Nem tudom, de akkor elkönyvelem jónak! – nevetett fel, mire én is elnevettem magam.
- Ahogy gondolod – néztem fel rá. Ezt megint egy puszival díjazta.
- És hol tartasz? Sokat kell pótolnod – jelentette ki. Mintha én nem tudnám. :(
- Hát, még sehol. Nemsokára jönnek a többiek a leckével.
- Neten nem tudták elküldeni?
- Túl sok.
- Ja, igen. De figyelj, akkor én most megyek – mondta és ellépett tőlem.
- Miért?
- Mert foglalt vagy!
- Ja…
- Figyelj, reggel jövök érted – mosolygott.
- És megint kapok meglepit? – kérdeztem mosolyogva.
- Majd meglátom.
- Hát jó – húztam el a számat. Erre elnevette magát. Elindultunk le a lépcsőn. Az ajtónál megölelt. Nem akartam elengedni!
- Na akkor reggel! – mondta, és nyomott egy puszit az arcomra.
- Rendicsek! – mosolyogtam rá.
- Na szia Liz!
- Szia!
És elment. De aztán nem unatkoztam ám sokáig. 10 percre rá megjött Rebi.
- Szia csajszi! – köszönt vigyorogva.
- Szia Te leány! – köszöntem vissza. – Csak nem jó volt a cukrászda?
- De, nagyon! De hallod, nem tudod mit keresett erre felé Ádám? – mosolygott rám.
- Ő, nem? – mosolyodtam el.
- Na ki vele! Had halljam! De mindent ám!
- Oké, oké – kezdtem. El is mondtam részletesen mindent, aztán csak mosolyogtam.
- Akkor ti most? – méregetett Rebi.
- Igen, azt hiszem – feleltem mosolyogva.
- Á, de jó! – kiáltott fel, és a nyakamba ugrott. A nappaliban ültünk, de még fent is hallottam volna azt az ordítást, amit Rebi hallatott.
- Mi ez a kiabálás? – nyitott be a házba Ákos és Levi.
- Semmi különös – jegyeztem meg.
- Dávidék? – kérdezte Rebi.
- 2 perc és jönnek. Legalábbis azt mondták – mondta Ákos.
- De az egy fél óra – jelentette ki Levi.
- Lecke? – kérdeztem.
- Itt van! – mutatta fel Rebi a füzeteit.
- Itt – integetett a papírokkal Levi.
- Milyen lecke? – kérdezte Ákos.
- Jaj, ne már – csúszott ki a számon.
- Elvileg azért jöttünk te dinka – mondta Rebi -, mert Liz beteg volt! Tudod.
- Ja! Tényleg! Bocs! Teljesen elfelejtettem – verte fejbe magát Ákos.
- Grat – mondta Levi, aki röhögött.
- Nem nézünk filmet? – vetette fel az ötletet Rebi.
- Oké – egyeztem bele. – Többen úgy sem haladunk. Ha itt hagyjátok, nekem az jó.
- Na és mit nézzünk? – kérdezte Rebi.
- Krimit – mondtam.
- NCIS? – kérdezte Levi.
- Nem! Dr. Csontot fogunk nézni. – jelentettem be ellentmondást nem tűrő hangon.
- Oké – egyeztek bele a többiek.
Mikor az ikrek megjöttek, megkérdeztük, hogy náluk van-e az anyag ami nekem kell, aztán folytattuk. Anyáék este 8 körül értek haza, és a többiek akkor még itt voltak. Aztán szépen lassan mindenki szállingózott haza.
Mai nap: 10/10 Az eleje nagyon lehúzta, de a vége nagyon jól sikerült! ♥♥