Szeptember 8. Csütörtök
Hát ez a mai nap… Húú… Egyszerűen felejthetetlenre sikerült. A reggelem nem volt olyan izgalmas, csak a szokásos. De ma egyedül mentem suliba. Vagyis félig egyedül. Útközben szokás szerint csatlakozott hozzám Rebi. Ma szoknyás napunk volt. J Én az oliva zöld hagymaszoknyámat vettem fel fehér inggel és egy „balerina” cipővel, ő pedig A vonalú farmerszoknyát, és egy kék kockás rövid ujjú inget vett fel szintén „balerina” cipővel. A suli előtti buszmegállóban találkoztunk a fiúkkal. - Sziasztok! –köszöntük szinte egyszerre a fiúknak. Ákos és Dávid valami meccsről dumáltak, Levi és Matyi pedig Levi iPhone-ját nézegette. - Sziasztok!- köszönték ők is majdnem egyszerre. - Jé, ti összebeszéltetek? – kérdezte Ákos elkerekedett szemekkel. - Nem, véletlenül jöttünk szoknyában mind a ketten- mondtam cinikusan -. Mehetünk? Ez volt a végszó. Elindultunk befelé. A büfében ma nem volt olyan hosszan kígyózó sor mint tegnap, ezért gyorsan be is álltunk. 5 perc múlva már hangosan röhögve mentünk fel a lépcsőn. Énekkel kezdtünk. Unalmas volt. Bár Dávidékkal folyamatosan röhögtünk valamin. Zácsik Adrienn tanárnőnek enyhén tájszólása volt. Szerintem erdélyi származású lehet. A dupla mássalhangzókat mindig megnyomta. A fiúk szakadtak a röhögéstől. Aztán jött a kibírhatatlan része a napnak. Magyar, matek, kémia és biosz. Valahogy úgy érzem ez a nap nem lesz a kedvencem. Az órákat még csak túléltem valahogy, de 4. szünetben majdnem megismétlődött a tegnapi nap. Csak a szerepek cserélődött fel. Rebivel lementünk az udvarra, hogy kicsit körbenézzünk. Az udvar elég nagy volt, ahogy kijöttünk az ajtón, egy dombon kellett felmenni a legelső padhoz. Ahogy mentünk felfele, azt vettem észre, hogy Rebi megállt, és nem akart tovább jönni. Furcsán néztem rá, de semmire sem akart reagálni, csak állt és nézett fel a domb tetejére. Gondoltam megnézem, hogy mi az, amitől ennyire lefagyott. A dombtetőn állt egy srác. Nem láttam rendesen, mert a szemembe sütött a nap, de az alakjából ítélve az a fiú lehetett, aki ott volt az avatón, és Rebinek nagyon tetszett. - Rebi, nyugi! Gondolj az én égésemre tegnap – nevettem el magam. Rebi még mindig nem reagált, csak lehajtotta a fejét. Láthatóan zavarban volt. A srác elindult lefelé a dombon, és amikor elhaladt mellettünk köszönt, de már ment is tovább. - Elment – szólaltam meg végül, mire Rebi felkapta a fejét. Addig észre sem vettem milyen piros az arca. Rám nézett, én pedig látva mennyire zavartan pislog, elmosolyodtam. - Jól hallottam? – kezdte, mikor magához tért – Tényleg köszönt? Vajon megismert? - Igen, jól hallottad. Köszönt – mondtam neki bíztatóan megszorítva a kezét-. Biztosan megismert. - De jó. Láttad milyen jól nézett ki? – Kérdezte, mire bólintottam. Oké, biztosan nagyon tetszik neki, de nem az én esetem az a fiú. Felzselézett haj, barna szem, magas és nagymenőnek hiszi magát. Biztosan az is. A ruhái elég menőnek számítanak. Csupa márkás cucc. Meg amikor elment mellettünk egy lánycsorda követte. - Gyere, menjünk be, mert hallottam a jelzőt – mondtam. Suli után a fiúkkal átbeszéltük a délutánt. - Oké, akkor a délután megyünk – kezdte Ákos. - Nem mondod? Mekkora zseni vagy – mondta Dávid röhögve. - Mit nézünk meg? – kérdezte Rebi. - Életrevalók – jelentettem ki, mire a többiek hevesen bólogatni kezdtek. - Oké, és az miről szól? - Majd megmutatom nálunk. Levi, akkor hányra jöttök? – kérdeztem. - Fél 5-re ott vagyok nálatok – mondta. - Mi is arra megyünk – jelentették ki az ikrek és Ákos is bólogatott. - Oké, akkor, sziasztok! – köszöntünk el tőlük. Hazafelé átbeszéltük, hogy mi is történt lent az udvaron. Bár már 100-szor átbeszéltük, de nem baj. Otthon 1. dolgom az volt, hogy bementem a konyhába. Anyáék szokása hogy postitekken üzengetnek nekem. Ma is találtam a hűtőn. „Kaja a hűtőben! Paprikás krumpli. Rendesen egyél belőle. Puszi : Anya!” - Szereted a paprikás krumplit? – kérdeztem Rebit.
- Aha. Anya is sokszor csinál. - Oké. Akkor melegítek neked is egy tányérral. - Mikor mutatod meg azt a filmet? - Most is megmutathatom. Beraktam melegíteni a kaját, és beültünk apa gépe elé. Rebinek nagyon tetszett az előzetes, majd leültünk ebédelni. Olyan hamar elment az idő. Mire észbe kaptunk, már majdnem ¾ 4 volt. Felmentünk az emeleti fürdőszobába. Megcsináltam a haját, majd ő is az enyémet. - Hallottad? – kérdezte Rebi hirtelen. - Mit? - Csengettek nem? - Nem tudom. Várj lemegyek megnézem. Gyorsan lesiettem, és kinyitottam az ajtót. Az ikrek mosolyogtak rám. Beengedtem őket, és észrevettem, hogy átöltöztek. Mindkettőjükön farmer volt. Dávidon szürke, Matyin pedig barna rövid ujjú ing. Kifejezetten helyesek. - Pillanat, mindjárt jövünk. Csak még nem vagyunk teljesen készen. Ha jönnek Ákosék, akkor légy szíves nyissátok ki az ajtót – mondtam, majd gyorsan felfutottam. 5 perc múlva jöttünk le. Már Ákos és Levi is itt voltak. Ákos nem öltözött át. Maradt farmerben és sötétkék pólóban. Levin viszont nem az a melegítő volt amiben suliba jött. Sötét szürke farmer, és fehér rövid ujjú ing volt rajta. Szőke haja és zöld szeme csak úgy virított. J Kicsit furán éreztem magam, de ahogy észrevettem Rebi is. A fiúk végigfutatták rajtunk a szemüket, és éreztem, hogy kicsit pirulok. Ugyan az volt rajta mint délelőtt, és nem értettem, hogy ha akkor nem szenteltek ennek akkor figyelmet, akkor most miért méregettek. - Indulhatunk? – kérdeztem kissé zavartan. A többiek bólogattak. A moziig helyi járattal mentünk. Egész úton, az ikreken röhögtünk. A tanárokat (főként az énektanárt) utánozták. Az többi utas is röhögött, bár kaptunk néhány szúrós tekintet is. A moziban megvettük a jegyeket, és már indultunk volna befele, mikor hirtelen ráfagyott a mosoly az arcomra. Megpillantottam valakit akit nagyon nem kellett volna. Ott állt, ott ált Ő. Fekete farmerben, zöld pólóban fekete deszkás cipőben, amiben neon zöld fűző rikított. A barátai körbeállták. Valamin röhögtek, aztán… aztán a fiú hátrafordult, majd intett nekem. Rebi észrevette és elkapta a karom. A gyomrom émelyegni kezdett, és lett vagy 200 a vérnyomásom, a pulzusomról nem is beszélve. Visszafogtam magam, és egy szolid mosolyt villantottam felé. - Liza, jól vagy? – kérdezte Levi, aki el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett velem. - Tényleg, furán nézel ki – mondta Ákos. - Nem semmi bajom, csak kicsit szédültem – feleltem gyorsan. - Nem akarsz leülni? – kérdezte Matyi. - Nem, menjünk be – jelentettem ki. - Ahogy gondolod – mondta Dávid, és megfordult. Rebire néztem, aki nem tudta visszafogni magát, és folyamatosan mosolygott. Bent megkerestük a helyünk, és leültünk. Kattogott az agyam. Mindenféle gondolat cikázott a fejemben. A tegnapi történések, ez a mai, sőt még az évnyitó is eszembe jutott. A filmre egyáltalán nem tudtam figyelni. Elmerültem a gondolataim tengerében. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megyünk haza. Beinvitáltam a többieket a házba, de már mindenki sietett haza. Őszintén szólva, örültem neki, hogy nem jöttek be. Nem lett volna elég türelmem ahhoz, hogy jó pofizzak velük. A barátaim, de nem tudtam volna kellőképp rájuk figyelni. Túl sok gondolatom volt. Bent a házban apa rám ijesztett. - Szia Liz – köszönt hirtelen, amivel kizökkentett a gondolataimból és összerezzentem. - Jaj, szia, Apa. A frászt hozod rám. - Nocsak, nocsak. Nem tiszta a lelkiismereted? – kérdezte nevetve. - De, tudtommal tiszta. Csak gondolkodtam. - Értem. Milyen volt a film? - Jó, a többiek is nagyon élvezték. Miért? - Csak úgy kérdeztem. Figyelj Liz, emlékszel, hogy mondtam, hogy a héten megyünk vacsorára? Nos, holnap
megyünk. - Persze Apu. De muszáj elmennem? - Igen Liz, muszáj. Az egész családnak mennie kell. A Megyesi családhoz megyünk. - Kikhez? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. Még sohasem hallottam róluk. - Megyesiék. Nem nagycsalád. Van egy fiúk. Szerintem jól ki fogtok jönni. Jaj ne. Ha apa szerint jól ki fogok jönni azzal a gyerekkel, akkor tuti hogy valami 6-7 éves kissrác lehet. Majd az este folyamán tuti az agyamra megy. - Aha, értem. Biztos jól elleszünk. Felmehetek a szobámba? - Persze. Felmentem, megírtam az írásbeli házit magyarból, mert az lesz holnap, de az angol szavak átnézéséhez már nem volt energiám. Sőt eszem se maradt hozzá. Mindenféle gondolatok mászkáltak a fejemben. Elmentem fürdeni. Közben anya is hazaért, és felkiabált, hogy menjek le vacsizni. Vacsora (ma csak pirítós, mert anya későn ért haza) közben megbeszéltük, hogy holnap hányra kell mennünk. Egy normál péntekbe nem tudnám bele illeszteni a vacsit, mert a teljes délutánomat lefoglalja a tánc, és a röplabdaedzés. De mivel a tánctanárom beteg lett (és ezt anyáék is pontosan tudják), holnapra beszélték meg a vacsorát. - De anya, had ne kelljen, elmennem. Így is zsúfolt lesz a napom. Hazaesek a suliból, megyek edzésre, onnan is hazaesek, gyors fürdés meg ruhakeresgélés, aztán hulla fáradtan még menjek jó pofizni? – kérdeztem kissé fáradt hangon. Ez a mai nap is kicsit kifárasztott. - Liza – kezdte – mindenképpen el kell jönnöd. Ez az egész család számára fontos. Új ismeretségek, új barátok. - Jó – mondtam kicsit sértődött hangon – akkor elmegyek. Felmehetek aludni? - 8 órakor? – kérdezte apa furcsán méregetve. - Fáradt vagyok – mondtam. - Jó menj csak – bólintott anya megértően. - Köszönöm. Jóéjszakát. Felmentem és beugrottam az ágyamba. Aztán eszembe jutott, hogy még naplót is kell írnom. Leültem az asztalhoz, rendeztem a mai nap eseményeit, és most itt ülök és írok. Rémesem fáradtan. Mai nap: hát egy erős 9… ha anyáék engedték volna, hogy ne kelljen elmennem holnap, akkor meg lenne a 10-es….de így, még a „szőke hercegemet” leszámítva sincs meg a max. Nincs kedvem a holnapi naphoz. Nem lehet egy olyan nap amit el lehet pörgetni?? :(