2012. július 26., csütörtök

XXVII.


November 14. Hétfő
Jaj, de régen volt már Október.
Sajnos a betegségem nem volt olyan elhanyagolható. Napról napra egyre rosszabbul lettem. A lázam a lázcsillapítótól sem ment lejjebb, és anya bevitt a kórházba, mert fájt a hátam és mellkasom, meg még a torkom is begyulladt. Ja, meg köhögni is elkezdtem. A korházban teljesen kivizsgáltak, és kiderült, hogy tüdőgyulladásom van. Bent is fogtak pár napig, mert annyira magas volt a lázam, hogy a sima lázcsillapító nem hatott, így valami „lórúgást” (anya így hívja a nagyon erős gyógyszereket) kaptam. Injekcióban. Amúgy sem szeretem az injekciós tűket. Hát még hogyha fáj mindenem, fázok, de mégis lever a víz.
Anya és apa munkából egyenesen hozzám jöttek, és a kórházi takarodóig el sem mentek. Kaptam könyveket, és amíg egyedül voltam, olvastam.
Aztán mikor hazaengedtek, otthon nyüglődtem. Annyira fájtak a láztól a végtagjaim, hogy még a fürdés is nehézséget okozott. 2 hétig voltam otthon. Úgy, hogy a barátaim nem jöhettek a közelembe. Így persze pótolni se tudtam. Neten beszéltünk, de annyira sok volt az anyag, hogy nem tudták begépelni. Rebivel és Levivel beszéltem a legtöbbet. Nekik köszönhetően semmiről sem maradtam le ami a suliban történt.
Aztán miután letelt a 2 hét, anyáék otthon fogtak még egy hétre, mert nagyon köhögtem. Így összesen (azt a fél hetet nem számítva) 3 hetet voltam otthon. Mindenesetre betegségem alatt, sok régi kedvencemet is ismét felfedeztem.  Ilyen pl. Shakira – Whenever,Wherever.  Ugye mást nem nagyon csináltam, mint feküdtem és zenét hallgattam.
Aztán anya tegnap megmérte a lázam, és örömmel nyugtázta, hogy ma már mehetek suliba.
Szóval kikészített nekem sálat, sapkát, és fekete szövetkabátot. Anya kirakott még egy sima szürke pólót, egy szürke csőfarmert, meg egy szürke hosszú, testhez simuló pulcsit, aminek kenguru zsebe van, és a pulcsi közepén van egy robbanás forma a közepén „BOOM” felirattal. Nekem speciel ez nagyon tetszik, de anya tuti csak azért rakta ki, mert ez meleg és nem fogok megfázni.
Miután felrángattam magamra a ruhákat, fogat mostam, vajon mi volt a következő? Lementem anyuhoz.
Anya már gondosan összekészítette a tízóraimat, és kikészítette azt a rengeteg gyógyszert, amit be kell szednem.
- Azt hittem rosszabb lesz – jegyezte meg anya a ruhámra -, de mindenesetre jól áll.
- Nekem tetszik – mosolyogtam anyura.
- Nem lóg ki a derekad sehol, ugye?
- Nem, de ez alól a pulcsi alól semmi sem lóghat ki – utaltam arra, hogy nagyon hosszú.
- Ó, dehogynem, követi a tested vonalát. Nem hinném hogy elég hosszú ahhoz, hogy ha lehajolsz, akkor ne csússzon fel.
Egyszer csak megszólalt a csengő. Anya ránézett, én meg rá. Se ő, se én nem tudtam, hogy ki jött. Csak az osztálytársaim tudták, hogy ma megyek suliba, és persze közülük se mindenki. Végül kinyitottam az ajtót. És meglepetésemre Levi állt ott.
- Szia – ugrottam a nyakába.
- Hali! Meggyógyultál?
- De meg ám, bár néha még köhögök.
- Akkor oké.
- Miért nem mondtad, hogy eljössz?
- Mert nem rég találtam ki.
- Értem, de gyere be, mert anya le fog szidni.
- Ja igen, te még beteg vagy.
- Nem is!! – miért is ne, pont akkor kellett köhögnöm. Közben becsuktam az ajtót.
- Jó reggelt! – köszönt Levente anyunak.
- Jó reggelt Levente. Kérsz enni vagy inni valamit? – érdeklődött anya kedvesen.
- Nem, nem kérek köszönöm  – felelt udvariasan. – Csak azért jöttem, hogy ezt a nagy beteget elkísérjem az iskolába.
- Mondtam már, hogy meggyógyultam – jelentettem ki, de persze közben köhögtem. Miért is ne?
Levi elmosolyodott.
- De jó, hogy ilyen jó barátaid vannak Lizi – mondta anya megkönnyebbült hangon.
- Én is örülök neki – jelentettem ki.
- Mehetünk nagy beteg? – mosolygott Levi.
- Persze, egy pillanat.
Kirohantam a folyosóra, és felkaptam a sapkát, meg a sálat és persze a fekete szövetkabátot. Visszarohantam, nyomtam egy puszit anya arcára és Levihez fordultam.
- Mehetünk.
- Elraktad a termoszt? – kérdezte anya.
- Igen el – mondtam, közben rácsaptam a lila oldaltáskámra. – Szia anya!
- Sziasztok!
- Viszont látásra – köszönt el Levi anyától.
Kiléptünk, és alig éreztem a hideget. Csak az arcomon. 1 hónapja nem voltam kint. Nem éreztem milyen hideg is lett. A fákon is már alig van pár levél. Ránéztem Levire. Nem tudtam, hogyan, de valószínűleg összeöltöztünk. Rajtam fekete bokacsizma, rajta fekete sport cipő.( Az összeöltözést csak a színekre értettem) Rajtam világos szürke csőfarmer, rajta sötétszürke egyenes fazonú farmer. Rajtam fekete szövetkabát, rajta meg fekete bőrkabát. Bár nem hiszem, hogy a kabát alatt csak szürke lenne rajta.
- Lehet nem volt jó ötlet eljönnöm eléd – mondta, mielőtt a sulihoz értünk volna.
- Miért?
- Ádám. Dominika.
- Ja, igen. Tényleg.
- Menj előre. Én meg majd megyek utánad.
- Na nehogy már! A legjobb barátom vagy!
A sulinál oda mentünk a törzshelyünkre.
- Szia Liz! – köszönt Ákos.
- Hali – köszöntem vissza.
- Liz! – rohant oda hozzám Dávid és Matyi. – De jó hogy meggyógyultál.
- Én is örülök neki! Meg annak is hogy végre titeket is látlak!
- Anyud odaadta amit küldtünk neked? – kérdezték a csoki halomra gondolva.
- Igen megkaptam, de még nem ettem meg – mosolyogtam rájuk.
- Tudod mit, még életemben nem mondtam ilyet egy barátomnak se, de hiányoztál! – mondta Dávid.
- Komoly? – kerekedett el a szemem.
- Aha – mondta Matyi.
- Látod, nem csak nekem! – mondta Dávid.
- Ti majdnem egy és ugyan azok vagytok! – nevettem fel.
- Nekem is hiányoztál – hallottam egy hangot a hátam mögül.
- Rebi! – kiáltottam fel, mikor megfordultam.
- Na jól vagy? – érdeklődött.
- Igen! Már jól.
- Hazudik – vágott közbe Levi.
- Nem hazudok! – mondtam és persze megint köhögtem.
- Én mondtam – utalt Levi a köhögésre. Közben mosolygott.
- De tényleg nem hazudok! Kicsit még köhögök. Ennyi – mondtam színlelt sértődöttséggel.
- Tesi? – kérdezte Rebi.
- Felmentésem van – mondtam.
- Nem megyünk be? – vágtak közbe az ikrek.
- De nem ártana – helyeseltem.
- Persze menjünk, nehogy megfázz – mondta Rebi.
A suliba menet elhaladtunk Ádámék társasága mellett. Alex intett, Ádám felkapta a fejét és figyelt. Én meg csak azért se néztem rá. Csak elsiettünk mellettük, be a fűtött iskolába.
Érezhető volt a hőmérsékletkülönbség. Természetesen útba ejtettük a büfét. Na vajon kik nem hoztak kaját? Na kik? Rebi és Olivér.
Miután feltankoltak, nem volt más megálló, mint az osztály. 1. óránk tesi, szóval nem sokáig voltunk az osztályban. Csak ledobáltuk a cuccainkat, meg valami viccet mondtak az ikrek, és már menni is kellett tovább.
- De jó a pulcsid! – mondta Rebi.
- Köszi, de képzeld, anyának nem tetszik. –jelenttetem ki.
- Mert?
- Nem tudom. Pedig nekem nagyon tetszik.
Észre se vettem, hogy Dominika ott a közelben, csak mikor megszólalt.
- Nem látszik, hogy anyukád divattervező.
- Hát rajtad viszont látszik, hogy te mi vagy! – dobta oda neki Ákos.
- Pofa be Hombolygó!  - mondta Dominika.
- Mással nem tudsz visszavágni? Csak ezzel: Pofa be Hombolygó!? – ingerelte Ákos.
Dominika meg mintha nem is figyelne, elénk sietett. Az öltözőnél bevágta előttem az ajtót. Nagyon kedves volt mit ne mondjak.
- Na mi van, tápos vagy? – szögezte nekem a kérdést, mikor látta, hogy én nem öltözöm át.
- Arról nyithatunk vitát, hogy melyikünk a táposabb, de csak te jársz pórul – dobtam neki a labdát.
- Hát, nem is tudom melyikünk nem öltözik éppen – mondta.
- Nem tudom, melyikünk gyógyult fel egy tüdőgyulladásból – vágtam vissza. Erre gondolom nem tudott mit mondani. Mikor kiment az öltözőből, csak ennyit vágott hozzám.:
- Na a tesi tanár kis kedvence nem tesizik. Vigyázz, hátha ő is olyan könnyen túlteszi magát rajtad, mint Ádám!
Aztán bevágta az ajtót.
- Ne foglalkozz vele! Nem éri meg – nyugtatott Rebi.
- Én ezt nem értem – mondtam elkeseredve.
- Figyelj, az egész Ádámos dolog nem ér ennyit.
- Nekem igen. Bár… - kezdtem, de magamba fojtottam a szót.
- Na látod, ha van bár, abból csak az látszik, hogy ez az egész szerinted is hülyeség.
- Az a bár, az nagyobb hülyeség hidd el! – mondtam és megfogtam a fejem.
- Mi az? Mit nem tudok? – kerekedett el a szeme.
- Nekem, nekem tetszik valaki – mondtam.
- Ki az? Ismerem?
- Levi – mondtam, és lehajtottam a fejem.
- Levi? – kérdezte hitetlenül. Épp össze akarta kötni szőkés haját, de a meglepettségtől elengedte a copfot. – De mi? Hogyan? Mi óta?
- Mikor elkezdődött Dominika miatt az egész! Mikor haza kellett mennem. Akkor! – ismertem be.
- És nem gondolod, hogy ez…
- Ez egy fellángolás – fejeztem be a mondatot. – De, szerintem is az. Ezért nem csinálok semmit. Meg Levinek amúgy is tetszik valaki.
- Igen, azt tudom.
- Neked elmondta? - kérdeztem meglepetten.
- Igen.
- És tudod is, hogy ki az? – érdeklődtem.
- Igen.
- És szép?
- Az! Nem is kicsit. Csak sajna esélytelen.
- Jaj, szegény!
Megszólalt a csengő, és elindultunk. Szathmáry tanárnő kisebb szívinfarktust kapott a kék puma melegítőjében, mikor meglátta, hogy nem tesizek. Utasította a többieket arról, hogy mi az órai munka, aztán felült mellém a lelátóra, és mindent el kellett neki mesélnem. Hogy derült ki, hogy mi a bajom; mi is volt a bajom; mikor kell visszamenni vizsgálatra…. Közben azért odaszólt néha a többieknek, meg azért így is megkínozta őket egy picit. Szóval nekem könnyen ment el az óra, a többieknek viszont kevésbé.
Az öltözőben kuss volt, szóval hálás lehetek a tanárnőnek, hogy kifárasztotta Dominikát annyira, hogy ne szólaljon meg. Miközben öltöztek, azon gondolkodtam, hogy vajon Evelin élvezheti- e, hogy Dominika ugráltatja. Jaj, szegény lány.
Az osztályban persze elmondtam Ákoséknak mindent. Dominika vitakezdeményezéséről, az utolsó mondatát, mielőtt kilépett volna az ajtón. Ki voltak rajta akadva.
Aztán jöhetett egy jó hangulatú földrajz óra Bérdi Viktorral. Kit akart feleltetni? Naná, hogy engem. Aztán mikor a többiek elmagyarázták neki, hogy egy hónapja nem voltam suliban, nagy nehezen megengedte, hogy a helyemen maradjak, és nem kellett felelnem.
Aztán matek meg magyar. Mind a kettő nagyon unalmas volt, bár az osztály nagy örömére az óra első része elment azzal, hogy a tanárok örömmel díjazták, hogy újra koptatom az iskolapadot.
Aztán a nagyszünet. Azt sem tudtam hol áll a fejem. A röpisek sorra jöttek oda, és elmondták mi történt edzéseken. A táncosok is valahogy mindig felénk keveredtek. Mondták, hogy igazából semmi mást nem csináltak, mint a This Girl-t gyakorolták, és hogy hiányzom a csapatból. Ez nagyon jól esett.
Alex is odajött, érdeklődött, hogy mi van velem, jól vagyok-e.
- És vele mi van? – biccentettem a fejem Ádám irányába. Alex elmosolyodott.
- Rájött, hogy nincs barátod.
- Fantasztikus. Hogy sikerült neki? – mondtam kissé cinikus hangnemben.
- Beszéltem vele – mondta, én meg ledermedtem.
- De…de miért? 
- Azt hiszed, nem tudom, hogy te mennyit segítettél nekem, úgy hogy  nem is tudtam róla?
- Sejtettem, hogy tudod – mosolyodtam el.
- Na hát akkor?
- De akkor sem értem. Hogy hihetett neki?
- Dominikának? – kérdezte, én meg bólintottam. – Én sem tudom.
- Nem hiszem, hogy lesz ebből valami, de köszönöm – mondtam őszintén.
- Ugyan már. Amúgy, te hallottad már Bekit énekelni?
- Aha, elképesztően jó a hangja.
- Szerintem is. Mondtam neki, hogy beszélek majd a haverommal. A gyereknek van egy bandája, és nem igen szeretik az énekest.
- Na ez nem rossz ötlet – ismertem el.
- Tudom, én egy zseni vagyok – mondta, mire elnevettem magam. – Most mi van? Mond, hogy nem így van!
- Én nem, majd az emlegetett szamár! – mondtam, és Rebi felé mutattam.
- Miről megy a susmus? – érdeklődött mosolyogva Rebi, mikor odaért hozzánk. Alex nyomott egy puszit az arcára, és megszólalt.
- Arról, hogy egy zseni vagyok – jelentette be.
- Te? – nevette el magát Rebi.
- Na kösz! Ezt megkaptam – röhögött Alex.
- Neked bármikor – vágta rá Rebi.
Annyira aranyosak voltak. Jött a jelző. Ádám felállt a fa alatt lévő padról, és felénk közeledett.
- Sziasztok! – köszönt oda.
- Szia! – mondtuk Rebivel.
- Alex, nem jössz? – kérdezte Ádám.
- De, 2 perc. Megvársz? – felelte a srác.
- Meg – mondta és odalépett hozzám. Ott álltunk egymás mellett. Szótlanul. Még csak rám sem nézett, égészen addig míg el nem indultunk befelé. Ott is csak akkor szólt hozzám, mikor mi az infóterem felé mentünk, ők meg a saját termük felé igyekeztek.
- Hé Liz! Örülök, hogy semmi bajod!
Ennyit mondott, meg ment is tovább. Nem tudtam nagyon mire vélni a dolgot. Örültem is neki, meg nem is.
Infón elfoglalhattuk magunkat. Rebi YouTube-on nézegette Alex haverjának a bandáját, az ikrek éppen egy álprofilt csináltak Love.hu-n (!?) Ákos telefonokról nézegetett képeket, Levi vicces képeket nézegetett, Dominika a New Yorker honlapját böngészte, mellette Evelin meg csak bámult maga elé. Olivér TM –mel játszott ( az valami autós játék), közben nagyban fűzte Zolit, Danit és a többi fiút, hogy csatlakozzanak, mert egyedül unalmas. Én meg a koponyek.hu-n néztem az időjárást.
2. infón már az összes fiú a TM-mel játszott. Én az e-mailjeim nézegettem, Rebi még mindig a videókat bámulta és ha jól láttam, akkor Evelin és Dominika is ugyan azt csinálta, mint előző órán. Bár, őket nem igen értem. Oké, hogy a fiúk játszanak. Ha unatkoznak, akkor had csinálják. Oké, hogy Rebi a videókat nézegeti. Gondolom érdekli a lehetőség. De az, hogy ők miért a ruhákat nézegetik, azt nem értem. Így is, ha azt mondom, hogy ők az osztály legjobban öltözött egyéniségei, én is még csak messze a határvonaluk alatt vagyok.  Oké, Dominika néha elég lengén öltözködik, de a megjelenése akkor is jó. A színeket jól kombinálja és egyéb hasonló dolgok. Nem értem, hogy miért játssza a plázacicát, akinek nem elég az az idő, amit a boltban tölt, mellette még tök értelmetlen módon az interneten is ruhákat leseget. Persze, nem szólom le őket, mert ha így érzik jól magukat, akkor hajrá, de akkor sem értem, hogy mi a jó ebben.
Óra végén, nem kellett sietnem. Mivel tesi alól is felmentésem van, se a röpi edzésre, se a táncpróbára nem mehetek…Alex a suli bejáratánál várta Rebit. Ők ketten elmentek cukrászdába, Levi meg Ákos meg valami hangszerboltba mentek. Én meg elindultam egyedül haza. Persze, azt megbeszéltük a többiekkel, hogy majd bejönnek délután, de így akkor is unatkoztam.
Otthon ültem, írtam a házimat, és egyszer csak csöngettek. Lefutottam, és ajtót nyitottam, de amilyen lendülettel kinyitottam az ajtót, olyan lendülettel szerettem volna becsapni a vendég előtt. Azonban sajnos Ádám gyorsabb volt.
- Beszélnünk kell! – mondta, mikor megtartotta az előtte éppen becsukódó ajtót.
- Szerintem nem! – jelentettem ki.
- És akkor ezentúl ez lesz?
- Mi? – szegeztem neki a kérdést, olyan gúnyos hangsúllyal.
- Hogy nem beszélünk, és még csak rá sem nézünk egymásra!
- Beszélgess Dominikával! Úgyis olyan készségesen elhiszed az állításait! – feleltem ingerülten. Dühömben hátat fordítottam, és elindultam fel a szobámba. Nem érdekelt, hogy bejön. Nem érdekelt már semmi! Olyan mérges voltam, hogy mikor belenéztem a folyosón a tükörbe, ha nyár lett volna, el kezdtem volna gondolkodni, hogy hol is éghettem le. Nem nyűgözött le a szőke haj, a kék szem, sem a sportos külső. Bár a fekete farmer, a fekete sportcipő(talán puma), a barna kabát elbűvölő volt. Megragadta a figyelmem, de olyan mérges voltam, hogy nem érdekelt az egész!
- Figyelnél rám? – kérdezte.
- Nem! – mondtam, és mentem tovább. Meg sem moccant, égészen odáig, amíg fel nem értem a lépcső tetejére. Akkor utánam indult. Felrohant a lépcsőn. Én már a szobám ajtajánál tartottam mikor utolért és elkapta a karom.
- Engedj el! – kiabáltam rá.
- Jó, jó! Csak hallgass meg! Oké? – mondta nyugodt hanggal.
- Jó – egyeztem bele.
Aztán elkezdte mondani, hogy mekkora egy barom, és hogy nem tudja, hogyan tudott hinni Dominikának. Én csak hallgattam. Egyszer csak elkezdte magyarázni, hogy miért szeretné ha a barátnője lennék. Igazából az egész abból állt, hogy elmondta, mennyire szimpatikus neki, hogy legtöbbször csak mosolyogni lát, és úgy érzi, hogy ez az ami miatt egésznek érezné magát.
Én csak pislogtam. Volt egy pár perc, amikor még pislogni sem tudtam. Annyira ledöbbentett minden szó, amit mondott. Ha eddig nem éreztem magam lenyűgözve, akkor ott abban a pillanatban végképp levett a lábamról. Az angolok úgy írják le azt a hasfájást, ami akkor tört rám, hogy pillangók repkednek az ember gyomrában. Jó hasonlat, mert nem az a kínzó fájdalom. Egy kellemes, de mégis azért zavaró érzés. (Hú, ezt szépen leírtam :) )
Aztán az összes reakcióm (hozzá teszem, „nagyon jól” lereagálom a dolgokat) az volt, hogy odaléptem hozzá és megöleltem. Éreztem, ahogy egyre nyugodtabb lesz, enged a feszültségéből. A lepkék vagy pillangók vagy mit tudom én mik ott a gyomromban viszont még mindig éltek és szerintem jobb formában voltak, mit eddig valaha.
Mikor teljesen lenyugodott, nyomott egy puszit az arcomra.
- Ez akkor most jó vagy rossz? – tette fel a kérdést.
- Szerinted?
- Nem tudom, de akkor elkönyvelem jónak! – nevetett fel, mire én is elnevettem magam.
- Ahogy gondolod – néztem fel rá. Ezt megint egy puszival díjazta.
- És hol tartasz? Sokat kell pótolnod – jelentette ki. Mintha én nem tudnám. :(
- Hát, még sehol. Nemsokára jönnek a többiek a leckével.
- Neten nem tudták elküldeni?
- Túl sok.
- Ja, igen. De figyelj, akkor én most megyek – mondta és ellépett tőlem.
- Miért?
- Mert foglalt vagy!
- Ja…
- Figyelj, reggel jövök érted – mosolygott.
- És megint kapok meglepit? – kérdeztem mosolyogva.
- Majd meglátom.
- Hát jó – húztam el a számat. Erre elnevette magát. Elindultunk le a lépcsőn. Az ajtónál megölelt. Nem akartam elengedni!
- Na akkor reggel! – mondta, és nyomott egy puszit az arcomra.
- Rendicsek! – mosolyogtam rá.
- Na szia Liz!
- Szia!
És elment. De aztán nem unatkoztam ám sokáig. 10 percre rá megjött Rebi.
- Szia csajszi! – köszönt vigyorogva.
- Szia Te leány! – köszöntem vissza. – Csak nem jó volt a cukrászda?
- De, nagyon! De hallod, nem tudod mit keresett erre felé Ádám? – mosolygott rám.
- Ő, nem? – mosolyodtam el.
- Na ki vele! Had halljam! De mindent ám!
- Oké, oké – kezdtem. El is mondtam részletesen mindent, aztán csak mosolyogtam.
- Akkor ti most? – méregetett Rebi.
- Igen, azt hiszem – feleltem mosolyogva.
- Á, de jó! – kiáltott fel, és a nyakamba ugrott. A nappaliban ültünk, de még fent is hallottam volna azt az ordítást, amit Rebi hallatott.
- Mi ez a kiabálás? – nyitott be a házba Ákos és Levi.
- Semmi különös – jegyeztem meg.
- Dávidék? – kérdezte Rebi.
- 2 perc és jönnek. Legalábbis azt mondták – mondta Ákos.
- De az egy fél óra – jelentette ki Levi.
- Lecke? – kérdeztem.
- Itt van! – mutatta fel Rebi a füzeteit.
- Itt – integetett a papírokkal Levi.
- Milyen lecke? – kérdezte Ákos.
- Jaj, ne már – csúszott ki a számon.
- Elvileg azért jöttünk te dinka – mondta Rebi -, mert Liz beteg volt! Tudod.
- Ja! Tényleg! Bocs! Teljesen elfelejtettem – verte fejbe magát Ákos.
- Grat – mondta Levi, aki röhögött.
- Nem nézünk filmet? – vetette fel az ötletet Rebi.
- Oké – egyeztem bele. – Többen úgy sem haladunk. Ha itt hagyjátok, nekem az jó.
- Na és mit nézzünk? – kérdezte Rebi.
- Krimit – mondtam.
- NCIS? – kérdezte Levi.
- Nem! Dr. Csontot fogunk nézni. – jelentettem be ellentmondást nem tűrő hangon.
- Oké – egyeztek bele a többiek.
Mikor az ikrek megjöttek, megkérdeztük, hogy náluk van-e az anyag ami nekem kell, aztán folytattuk. Anyáék este 8 körül értek haza, és a többiek akkor még itt voltak. Aztán szépen lassan mindenki szállingózott haza.
Mai nap: 10/10 Az eleje nagyon lehúzta, de a vége nagyon jól sikerült! ♥♥

2012. július 23., hétfő

XXVI.

Október 19. Szerda
Este nem nagyon tudtam aludni. Végig a tegnapon járt az eszem. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon az egészet álmodtam, vagy tényleg megtörtént. Aztán miután felébredtem, és hulla fáradt voltam, rájöttem, hogy tényleg megtörtént.
Kikeltem az ágyból, elmentem letusolni, fogat mostam, felöltöztem, és 7 óra körül már lent voltam a konyhában.
- De csinos vagy – mondta apa, mikor leértem. Apu elfogult. Semmi extra nem volt rajtam. Fekete csőnadrág, lila póló, és lila tornacipő.
- Szerintem nem – mondtam meg az igazat.
- Nem veszekszem. Nekem van igazam és punktum – mosolygott apa.
- Hát, ha te mondod.
- És mik a terveid mára? – érdeklődött.
- Délután röpi, meg vissza kéne írnom Vikinek.
- Elsőbbségin szeretnéd feladni?
- Igen, miért?
- Mert akkor hagyok itthon pénzt.
- Rendicsek! Jaj –kaptam észbe. – Fent hagytam a táskámat.
Futottam fel a lépcsőn egyenesen a szobámig. Közben megszólalt a csengő. Felkaptam a táskám, és rohanni kezdtem lefelé, hogy ajtót nyissak. Azonban apa gyorsabb volt. Beengedte Ádámot. Jaj!
Ádám a nappaliban volt, apa pedig a konyhában ügyködött valamit.
- Szia Ádám! – köszöntem, mire levette a tekintetét a gyerekkori képekről.
- Szia Lizi! – mosolygott.
- Lizi?
- Most ehhez volt kedvem. Miért baj?
- Nem, dehogy is! Egy pillanat jó?
- Persze, menj csak.
Befutottam apához a konyhába. Nyomtam egy puszit az arcára, és elraktam a tízóraim. Láttam apun, hogy sok kérdése lenne, de még nem teszi fel őket. Csak mosolygott, adott egy puszit és elengedett. Felvettem a kabátom,és benézetem a nappaliba.
- Ádám! Gyere, menjünk!
- Igenis kisasszony – nevetett.
- Apa! Elmentünk! Szia! – kiabáltam apának.
- Viszont látásra! – köszönt el Ádám.
Ahogy kiértünk a kapun, megfogta a kezem. A gyomrom émelyegni kezdett. A pulzusom az egekben. Nem tudtam mást, csak mosolyogni.
- Van egy meglepetésem – jelentette be.
- Igen?
- Igen.
- És mi az? – érdeklődtem.
- Majd meglátod.
- És tetszeni fog?
- Szerintem igen.
- Hát oké.
Gondoltam nem kérdezősködöm. Bírtam egészen Rebiék utcájáig. Ott megálltunk.
- Mit csinálunk?
- Állunk – mosolygott.
- Nem mondod? – mosolyodtam el.
- Nyugi, úgyis megtudod.
Ez után kb. 2 perccel kiderült, hogy mi a meglepi. Megláttam Rebit és Alexet. Fogták egymás kezét. Örömömben megöleltem Ádámot.
- Szóval ez a meglepi – súgtam a fülébe.
- Tetszik? – kérdezte.
- Igen! – feleltem.
- Akkor jó.
Még jobban magához húzott. Valamikor akkor eshetett le, hogy mi is történik. Eddig is émelygett a gyomrom, hát még ez után. Elengedtem, ő pedig megfogta a kezem. Rebiék egyre közelebb értek. Láttam hogy mosolyog. Fura, 4 nappal ez előtt még gondolni se mertem volna erre, ma meg megtörtént.
A suliig hülyéskedve sétáltunk, aztán ott sajna elváltak útjaink. Mi Rebivel mentünk a mi társaságunkhoz, Ádám meg Alex meg a sajátjukhoz. 
- Sziasztok! – köszöntünk a fiúknak.
- Cső! – köszönt vissza Ákos, de szerintem nem nagyon figyelt ránk. Nagyon nyomkodta Olivér telóját.
- Sziasztok! – köszönték a többiek.
- Nem megyünk be? Hideg van! – jelentette ki Rebi.
A többiek csak bólintottak, és elindultunk.
- Ákos! – kiabáltam rá, mert tényleg annyira elmerült abban a telefonban, hogy észre se vette, hogy elindultunk.
- Mi van? – kérdezett vissza bántóan bunkón(!).
- Oké, felőlem itt is maradhatsz egyedül, ha leharapod a fejem – vontam meg a vállam és elindultam befelé.
Na persze neki se kellett több, elindult utánunk. Kicsit bántó volt a bunkó stílusa. Nem tudom mi ütött belé. Soha nem volt még ilyen velem.
A büfénél megálltunk. Persze Rebinek kellett kaja, meg hát Olivér sem volt túlzottan felszerelkezve kajával. Vajon lesz majd olyan, hogy ők ketten kaját hoznak a suliba? :) Nem valószínű.
Rebi vett magának kakaós csigát, szendvicset, rostos üdítőt (meg nekem hozott kekszet), Olivér meg sok csokit vett, meg pár szendvicset, meg persze kólát. Rongáljuk a szervezetünket 4ever!
Az osztályunk felé haladva eszembe jutott, hogy első óra FIZIKA! Fizika! Ádám ofőjével! Ádámék meg ott vannak valahol mellettünk! Hirtelen nagyon megörültem! De aztán, mikor felértünk az emeletre, elment a kedvem. Dominika ott sürgött forgott a 11.s környékén. Pontosabban (milyen meglepő) Alex és Ádám körül. Örömmel nyugtáztam, hogy a fiúk nem különösebben foglalkoznak vele. Rebi sajna egy picit bepánikolt. Mikor ledobtuk a cuccainkat a padra, elrángattam a fiúktól a lehető legtávolabb.
- Ne pánikolj! Nincs rá okod! Inkább mesélj! Mi volt tegnap? – kezdtem a beszélgetést. Valahogy el kell vonnom a figyelmét.
- Próbálok. De szálljon le a barátomról! – jelentette ki.
- Kidről? – mosolyogtam rá. – Na mesélj csak!
- Hát az úgy volt…
- Nem kell a körítés – nevettem el magam.
- Jó, oké! Tegnap ugye moziban voltunk. Aztán hazakísért, és végig fogta a kezem. Aztán valami nagyon nagy kerülőn mentünk haza. Nem is tudom merre járhattunk. De valami parkba is bementünk, aztán ott valahogy jött az, hogy nagyon örülne neki, ha én lennék a barátnője. Én meg gondolom vörös voltam mint az állat. Aztán igazából, nem is mondtam neki semmit, csak a nyakába ugrottam. Ő meg nyomott egy puszit az arcomra. Aztán mikor hazaért, kirakta facebook-ra, hogy kapcsolatban. Meg is jelölt, de még nem jelöltem vissza – mesélte. Tiszta vörös volt. De szegény! Nagyon fél, hogy elveszti Alexet.
- De hát, miért nem?
- Mert nem tudom, hogy vajon komoly, vagy át akar vágni.
- Miért vágna át?
- Mert már ki tudja hány barátnője volt! Én meg nem akarok holmi trófea lenni!
- Ismerős! De figyelj! Vesztenivalód nem lesz! Nem hinném, hogy hazudik. Meg amúgy is, Ádám azt mond…. – észbe kaptam. Ezt nem szabadott volna elmondanom. Elhallgattam. Rebi fürkészte az arcomat, hátha megtudja mit akartam volna mondani.
- Igen? Ádám azt mondta, hogy… Mit mondott? – kérdezte.
- Nem rossz, ne aggódj.
- De akkor mi?
- Na jó, elmondom! Ádám azt mondta, hogy Alex teljesen odavan érted! Ő pedig tuti, hogy tudja. A legjobb barátja.
- Tényleg? Tényleg ezt mondta? – mosolyodott el.
- Igen ezt mondta – mosolyogtam vissza rá.
Előkapta a telefonját, és pötyögött rajta valamit.
- Kész is! – jelentette ki.
- Igen? És mi?
- Megerősítettem. Már kint is van.
- De jó!
- Az ám! És mi van veletek? – kérdezte, és erősen megnyomta azt a „veletek” szócskát.
- Semmi stabil.
- Na mondjad.
- Hát tegnap eljött elém táncra. Vagyis, bejött edzésre is. Én nem láttam, de a lányok olvadoztak tőle…
Elhadartam mindent, ami tegnap történt. MINDENT! Meg persze a ma reggelt. Az egészre a válasz egy mosoly volt. Kicsit mondjuk többre számítottam. Na nem baj. Ez is valami.
Hirtelen Rebi felrántott a székről, és az ajtó felé húzott.
- Hova megyünk? – érdeklődtem, mikor visszanyertem az egyensúlyom a felrántás után.
- Ki – mondta egyszerűen a barátnőm.
Kirángatott a folyosóra. Pontosan tudta, hogy mi lesz odakint. Ádám, Alex, Dominika, Evelin, egy rakat lány, meg a 11.s.
Mikor Alex meglátott minket, egyből felénk indult, ez pedig Ádám figyelmét is felkeltette. Ádám is megindult.
Alex és Rebi nagyon aranyosak voltak. Mikor Alex odaért, Rebi virulni kezdett. Addig is mosolygott, de akkor valahogy teljesen már volt. Ragyogott. Alex is mosolygott. Látszik rajta, hogy bármit megtenne Rebi kedvéért, bár ezt a lány még nem nagyon vette észre.
Aztán odaért Ádám is. Beállt mellém, és velem együtt nézte a barátainkat.
- Aranyosak nem? – kérdezte.
- Nagyon – mosolyogtam rá.
- És mi van veled? – tette fel hirtelen a kérdést.
- Hogyhogy mi? – kerekedett el a szemem.
- Mi ez az egész?
- Mihelyst kifejted a gondolatodat, és persze ha tudom, akkor elmagyarázom.
- Dominika azt mondta, hogy van barátod.
- Mi van? – nem értettem az egészet. Csak álltam, és bámultam felfelé.
- Azt mondta, nem érti miért vagyok veled, mikor neked igazából van barátod, csak játszod magad. –mondta ingerülten.
- Aha és mégis ki lenne az? – kérdeztem vissza kicsit mérgesen. És el is hitte, amit Dominika mondott?
- Levi! És így belegondolva, még elképzelhető is! Sokat járkál hozzátok, és mindig vele vagy!
- Levi? – nevettem el magam hitetlenül és kissé mérgesen folytattam. – Ennyi lenne? Ha nem, akkor folytasd csak!
- Te jössz. Én elmondtam, amit akartam.
- Te tényleg hiszel neki?
- Miért, mit kéne tennem?
- Megkérdezni engem, mielőtt bármi mást elhinnél! – kiabáltam rá. Aztán sarkon fordultam, és befutottam az osztályba. Nem érdekelt, hogy az egész folyosó minket bámul.
Az osztályban az 1 utam Levihez vezetett, és megöleltem.
- Mi a baj Liz? – kérdezte, és a hajamat eligazította, mert gyanítom, hogy a szájában volt.
- Do…Dominika – szipogtam. Kitört belőlem a sírás.
- Már megint mit csinált az a…. – és olyan jelzővel illette, amit nem sűrűn szokott mondogatni.
- Beetette Ádámot – mondja Rebi. Jaj! Rebi. Bejött utánam.
- Ádám? – kérdezte meglepetten Levi.
Én csak bólintottam, de nem engedtem el Levit. Éreztem, ahogy egyre ingerültebb lesz. Én csak sírtam, és nem bírtam abbahagyni.
- Re…Rebi! Te…menj csak vissza – dadogtam.
- Dehogy megyek!
- De hát…
- Nincs de hát… Itt vagyok, és itt is leszek.
- De valaki magyarázza már el nekem ezt az egészet! – mondta Levi.
- Menjünk a padomhoz! – jelentettem ki.
Levi odajött velem, és én pedig elmondtam neki az elejétől a végéig mindent. Évnyitó…munkatársi vacsik…. kutyasétáltatás… MINDENT!
Levi arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Nagyon sok minden keveredett az arcán. Csalódottság, ingerültség, sajnálat és még valami, amit nem tudtam meghatározni. Megölelt. A könnyek még folytak a szememből végig az arcomon, de már kezdtem megnyugodni. Levi sok mindenre képes. Többek között arra, hogy megnyugtat.
- Figyelj Liz! Ne is foglalkozz vele. Ha ennyire nem bízik benned, akkor meg sem érdemel – ecsetelte a saját gondolatait. Már ha ezek azok voltak. Kicsit eltolt magától, és megfogta a homlokomat.
- Mi az? – kérdeztem.
- Meleg a homlokod!
- Mi?
- Rebi! – kiabálta Levi! – Kísérd el az orvosiba! Nem lenne jó, ha én mennék vele.
- Az merre van? – kérdezett vissza Rebi.
- A tesi terem mellett.
- Okés.
Na hát lementünk az orvoshoz. A 11.s-be járó diákok mind megbámultak minket. Én fel sem néztem, de a pillantásaik mintha lyukat égetnének a hátamba. Megkönnyebbülés volt, mikor végre az orvosnál voltunk. Már szólt a jelző. Másfél perc volt az óra kezdetéig. Az iskola doki már ott volt.
- Sziasztok – köszönt kedvesen.
- Jó reggelt! – köszöntünk egyszerre.
- Mi a baj? – nézett ránk érdeklődve.
- Nagyon meleg a homloka – mondta neki Rebi.
- Hogy hívnak? – nézett rám a doktornő.
- Takács Aliz.
- Aliz. Gyere, ülj ide – mutatott az asztal szélénél lévő székre. Mikor leültem, a kezembe nyomta a lázmérőt. A doki beszélgetni kezdett Rebivel, én pedig körbenéztem. Nem nagy cucc a rendelő, bár mondjuk mit is várhattam egy iskolai rendelőtől. Az ajtó mellett van egy beugró fal rész. Ott van a betegágy. Az mellett (pont annyival, hogy odaférjen egy ember) áll az a valami, amivel a magasságot mérik. Most nem jut eszembe a neve. Áh, pedig meg is kérdeztem a dokit, hogy mi a neve annak a valaminek. Mosolygott is rajta, meg válaszolt is, de már nem tudom mi volt az.
Az mellett volt az asztal, ami mögött (milyen érdekes!) egy emberi test metszete volt. Az asztal mellett meg szekrények vannak. Azt nem tudom mi van bennük, pedig vitrinesek, de a székről sajnos nem láttam. A dokinőt is szemügyre vettem. Nem öreg, talán 28 éves lehet. Magas nő, fekete hajjal, és nagyon barna szemmel. Mindig mosolyog. A hangja nem is magas, de nem is mély. Pont illik a kinézetéhez.
- Kiveheted! – szólt rám a doki. Odaadtam neki. Pár másodperc múlva ismét megszólalt. – Reggel nem érezted magad rosszul?
- Nem, nem éreztem semmit. Jaj! De! Fájt a fejem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Azt hittem, hogy csak keveset aludtam, vagy leesett a vérnyomásom.
- Adok egy lázcsillapítót, és következő szünetben menj haza jó?
- Rendben, de mennyi a lázam? – érdeklődtem.
- 38.3 !
- Uhh – sóhajtottam fel.- De nem is érzem magam lázasnak.
- Sokan vannak így. Mindenesetre igyál sok teát, és valaki kísérjen haza. Messze laksz?
- Annyira nem.
- És vannak otthon?
- Apa lehet, hogy még otthon van, de sajnos nem tudom megmondani.
Elköszöntünk, megköszöntem hogy foglalkozott velem, és elindultunk az osztályba.
- Elnézést kérünk! – mondtuk mikor beléptünk az osztályba.
- Merre jártatok? – kérdezte a fizika tanár.
- Az orvosiban voltunk – mondta Rebi. – Aliz lázas.
- Akkor irány haza! – nézett rám a tanár.
- De a doktornő azt mondta, hogy várjam meg a szünetet, és kérjek meg valakit, hogy kísérjen haza.
- De semmi értelme sincs itt ülnöd az órán. A fél óráról így is lemaradtál, és a másik felén meg nem tudnál figyelni. Valamelyik fiú majd hazakísér. Nem írom be a hiányzást. Szedd össze a cuccod.
- Köszönöm – mondtam halkan.
- Ki kísérjen haza? – nézett rám a tanár.
- Levi – mondtam. Még Ákos jutott eszembe, de a reggeli után én nem akarok vele sokat kommunikálni.
- Levente! Kapkodd magad! Ne zavarjátok sokáig az órát!
Pakolás közben sokszor odapillantottam Dominikához. Végig mosolygott. Még akkor is, mikor kimentünk a teremből. Gúnyos, elégedett mosoly. Most azt hiszi, hogy nyert! De téved!
- Mit mondott a doki? – kérdezte Levi, mikor kiléptünk a hidegbe.
- Hogy sok teát kell innom.
- Mennyi volt a lázad?
- 38.3!
- És nem is érezted?
- Nem.
- Nem akarsz haza menni mi?
- Nem. így Dominika nyeregben érezheti magát.
- Nem fogja. Teszek róla! – jelentette ki Levi mosolyogva.
- Szóval tervezel valamit! – mosolyogtam rá.
- Lehet.
Egy ideig szótlanul sétáltunk egymás mellett.
- És neked nem tetszik valaki? – törtem meg a csendet.
- Nem. – vágta rá. Túl hirtelen.
- Hazudsz! – mosolyogtam.
- Pontosan – mondta komolyan.
- Szerinted te bejössz neki? – érdeklődtem.
- Lehet.
- Ismered vagy csak plátói?
- Az ismerem az túlzás.
- Szép?
- Ízlések és pofonok. Szerintem az – nevetett fel.
- Na akkor had halljam, hogy néz ki? – böktem oldalba. – Majd én eldöntöm, hogy szép vagy nem!
- Szeretnéd mi? – nevetett.
- De most miért nem?
- Mert nem érdekel, mit mondanak róla mások.
- Értem.
Csendben mentünk tovább. Nem jutott eszembe semmi. Aztán hazaértünk.
- Bejössz egy picit? – kérdeztem.
- Nem hinném, hogy jó ötlet.
- Na mert?
- Mennem kell vissza a suliba.
- Ja igen.
- Főzz magadnak teát, meg ülj be a nappalitokba és nézz egy filmet.
- Igenis főnök! – tisztelegtem. Elröhögte magát. Én se bírtam. Nevetni kezdtem.
- Szia Liz! – fordult meg még mindig nevetve
- Szia Levi! – mondtam és megfordultam. Aztán eszembe jutott valami.- Levi!
- Mi az? – nézett vissza.
- Sok sikert a lányhoz! – mosolyogtam.
- Kösz – röhögött és elment.
Mikor beléptem, megcsapott a meleg. Legalábbis a kinti hideghez képest meleg volt. Vízforralóban elkezdtem melegíteni a vizel, és a teáskannába beletettem a filtereket meg a cukrot és a citromlevet.
Átmentem a nappaliba, és bekapcsoltam a gépet. Megnyitottam a zenelejátszót, és elindítottam. Az 1. szám Andy Grammer – Keep Your Head Up. Ja igen. Azt még nem írtam le magamról,legalábbis azt hiszem, hogy minden féle zenét meghallgatok. Nem kifejezetten csak punk-ot, vagy rapp-et, hanem tényleg mindent. Megcsináltam a teát, és a nappaliban a kanapén egy plédbe bugyoláltam magam.
Minden féle eszembe jutott. Ádám, Levi, Rebiék. Bár az utóbbi kevesebbet járt a fejemben mint az előző kettő.
Átolvastam Viki levelét. És igaza volt. A két fiú nagyon hasonlít egymásra. Igazából, Levi nagyon helyes. De az osztálytársam. És az alapszabály értelmében nem járhatnék vele. Meg hát, ott az a másik lány is. Hamar ki kéne vernem a fejemből ezt a hülye gondolatot. De mindig beugrik a mi lenne ha… Meg az is lehet, hogy ez csak egy fellángolás. Hiszen serdülök! Vagyis, anya tuti ezt mondaná erre. Meg hát, Ádámmal most eléggé összevesztem.
De nem hiszem el, hogy inkább hitt Dominikának!  Talán jó is, hogy kicsit itthon kell lennem. Bár, Dominika majd biztos rámászik Ádámra. Bár, ha jobban meggondolom, és ha Ádám ilyen, akkor megérdemlik egymást. De akkor is hiányzik Ádám.
Hülye vagyok. Most ha nem lenne naplóm, akkor Rebit nyaggatnám ezzel.
Pár év múlva majd előveszem, és csak röhögök magamon. De most tényleg így érzem magam.
Levire visszatérve. Levi nagyon aranyos, és nagyon jó barátom! Nem akarom elveszíteni, úgyhogy a fellángolásról nem mondok neki semmit. Vagy majd meglátom.
Igen! Ilyen hülye gondolataim vannak most.
Na de a nagy gondolkodás közben elnyomott az álom. Az egész napot átaludtam. Akkor keltem csak fel, mikor anya felébresztett, hogy mit keresek itthon. Mikor elmondtam megmérte a lázamat. Akkor megint magas volt, valahol 38.5 körül. Már éreztem a fejfájást, és kicsit szédültem. Ez volt este 6 óra körül. Anya belém tömött egy lázcsillapítót, és felküldött a szobámba. Ott megint elaludtam. És most keltem fel. ( 9 óra van). Mindjárt lemegyek, és megmérem a lázamat, de mivel most nem szédülök, gondoltam előtte leírom, hogy is volt a mai nap. Már amikor nem aludtam. :)
Mai nap: 10/1 Ennél rosszabb nem is lehetne. Ádámmal összevesztem, lázas vagyok és hirtelen belezúgtam Ádám mellett a legjobb barátomba, akinek amúgy is tetszik valaki!
Éljen a serdülő kor. :(

2012. június 27., szerda

XXV.


 Október 18. Kedd
I láw tegnap. :)
El sem hiszem, hogy tényleg elmentünk. Annyira jó volt. Ádámnak 2 kutyája van. Bár én azt hittem, hogy csak egy van. Na mindegy. Az egyik egy malamut, a másik meg egy szamojéd. Annyira aranyos mind a kettő! Ádám kérdezte, hogy melyiket szeretném vinni, mire igazából a malamutot mondtam volna, de mivel a szamojéd inkább lányos, ezért azt vittem.
Nem messze van egy park, ahova kiskoromba sokat mentünk anyával. Van ott játszótér, meg egy mesterséges tó. Hát oda mentünk. Elengedtük a kutyákat, akik majdnem mosolyogtak örömükben, hogy végre futhatnak. (A malamutot Bagirának, a szamojédet Lénának hívják.)
Míg a kutyák futottak és játszottak, mi beszélgettünk. Könyvekről, zenéről, filmekről. Bagira sokszor odafutott hozzánk, mintha ellenőrizni akart volna minket. De nem csak Bagira ajándékozott meg minket a társaságával. Léna is sokszor odajött. Nagyon megszerettem a szamojédet. Mindig megsimogattam, mire ő földhöz vágta magát, és a hátára fordult. Olyankor a hasát kellett vakargatni. Ilyenkor a nyelve lógott, és mindenfelé kémlelt. Aztán mikor abbahagytam felállt, és közelebb jött.
Annyira ott maradtam volna, de így is sokáig maradtunk. Már sötétedett, mikor észbe kaptunk. Így hát, el kellett indulnunk hazafelé. A hazaút is hasonlóan telt, mint az oda vezető. Nevettünk, zenét hallgattunk. Az idő viszont kezdett  egyre hidegebb lenni.
A ház előtt a kapuban még egy kicsit beszélgettünk. Jó részt a holnapi napról. Aztán végül elindultam befelé.
Anya a konyhában volt.
- Szia Anyu! – köszöntem.
- Szia Liza! Na milyen volt a napod?
- Hát semmi extra – mosolyogtam. Beléptem a konyhába, és leültem az asztalhoz.
- Remélem nem unatkoztál.
- Nem, dehogy.
- Na és merre jártál? – érdeklődött anya, mire még szélesebb mosoly ült az arcomra.
- Kutyán sétáltattam – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- De hát nincs is kutyánk – hasított anyába a felismerés. Felálltam az asztaltól, és a lépcsőhöz mentem.
- Az igaz, de Ádámnak van – mondtam mosolyogva. Visszanéztem, és láttam, hogy anya nagyon mosolyog. Felmentem a szobámba, aztán át a fürdőbe, majd miután megfürödtem ismét a szobába. Aztán jött a vacsi, és az alvás. :)
Ma reggel nagyon rossz idő volt. Anya kikészített nekem egy pink ¾ -es ujjú felsőt (ami bő és gyűrt fazonú), egy kopott, sötétkék farmert, és egy pink-fekete tornacipőt plusz még egy fehér ballonkabátot. Ahogy kiléptem az ajtón, megcsapott a hideg. Fura. Tegnap még tök jó idő volt. Ma meg… Hideg, beborult ég, szél. Azt kell hogy mondjam (jelen esetben írjam), hogy megjött az ősz.
A suli előtt a többiek ácsorogtak. Persze a „törzshelyünkön” (azaz a buszmegállóban a sulival szemben). Ahogy megjöttem, mentünk is be.
Szokásos megállónk útközben a BÜFÉ. Természetesen se Rebi, se Olivér nem hozott kaját. Nem értem miért nem csinálnak maguknak otthon szendvicset. Lehet, hogy összebeszéltek Olivérrel. Rebin zöld tornacipő fekete fűzővel, sötétszürke koptatott farmer, fekete bő fazonú póló Darlin
♥ felirattal és egy zöld Adidas pulcsi, aminek a dereka szűkített gumis anyag, felfelé pedig szélesedik, de volt nála egy fekete vászonkabát is. Olivér pedig fekete deszkás cipőt (zöld fűzővel), fekete farmert,  világoszöld inget,és egy kárókockás pulóvert viselt. Ők beálltak a sorba mi meg beszélgetni kezdtünk.
- Miért ilyen szar az idő? –kérdezte Ákos.
- Hogy legyen mit kérdezned –röhögött Levi.
- Hú na ne mond – vágott vissza Ákos.
- Te, figyu Ákos – kezdtem – én megverlek.
- Mert? – nézett elkerekedett szemmel.
- Mert miattad szívunk – nevettem el magam. Erre persze a többiek is röhögni kezdtek. Aztán körbenéztem. Az ikrek sehol. – Hé fiúk, hol vannak az ikrek?
- Betegek – vonta meg a vállát Levi.
- Ó, szegények – húztam el a számat.
Közben megjöttek Rebiék és elindultunk fel az osztályba. Útközben találkoztunk Dominikával aki a 11. s osztály terme előtt várakozott. Rajtam és Rebin kívül szerintem senki sem foglalkozott vele, de az biztos, hogy Rebi is felfigyelt rá. Egymásra néztünk, majd újra Dominika irányába. De aztán elénk léptek és nem láttuk, hogy mi történik.
Az osztályban bevágtam magam a padba, előszedtem a matekcuccom és bambultam magam elé.
- Liza, képzeld, tegnap Alex megadta a teló számát – zökkentett ki a bambulásból Rebi hangja.
- Komoly? – kerekedett el a szemem.
- Aha! – mosolygott rám. – Köszönöm!
- Ugyan, én nem tehetek róla! – mosolyogtam vissza rá. – Te beszélgettél vele.
- Igen, de ha nem viszel oda, akkor nem lett volna merszem odamenni – ismerte be. Bár nem értem miért, hiszen tudtam.
- Ezért vagyok a barátod – mondtam természetesen.
- És te?
- Mit én? – kérdeztem vissza, mert nem értettem mire értheti.
- Hát, mi van veled meg Ádámmal? Tegnap egész sokat voltál vele –mondta és a mosoly kiült az arcára.
- Hát ha te azt tudnád –mondtam elgondolkodva.
- Na, mesélj már! Most akkor ti? –kérdezte elkerekedett szemmel.
- Hát, tegnap elmentünk kutyát sétáltatni – néztem rá mosolyogva. – De nem járunk.
- Hát, ami késik nem múlik.
- Ahogy nálatok sem – mosolyogtam rá ahogy csak tudtam. Rebi elpirult, de hamar összeszedte magát mert az ajtó nagyot csattanva becsukódott.
Mindenki felugrott, mert azt hittük a tanár az. Nem tudom hogy a valóság jobb avagy rosszabb, mintha a tanár jött volna. Dominika. Fujtatva a helyére ment. A feje teljesen vörös volt.
- Na mi van Nika? Dobott a pasid? –kérdezte Ákos elég gúnyosan.
- Fogd be Hombolygó! – ripakodott vissza Dominika.
- Mert ha nem, akkor mi lesz? – mosolyodott el Ákos.
- Ne akard megtudni – fenyegetőzőt Dominika.
- Hú, de megijedtem! – vágta oda cinikusan Ákos.
Ők elveszekedtek volna még egy darabig, de a nagy vitának ajtócsapódás vetett véget. Jöhetett a matek. Az elején még nyugis volt. Kezdtem is csodálkozni, de aztán Bendegúzék ma sem cáfolták meg saját magukat. Telefonon hívogatták a többieket. A tanár persze ordítani kezdett, mi pedig lapítottunk. Jutalmul háromszor annyi házit kaptak. De sajna mi is, mert a tanár azt hitte, hogy mi is benne voltunk a dologban. Jöhetett a rajz. Ez az egyetlen óra, amin tuti, hogy nyugodtak vagyunk. Lehet zenét hallgatni, enni, beszélgetni. Ma sziluettet kellett készíteni. Én egy táncos sziluettjét készítettem el. A  többiek a kivetített példamunkákat próbálták lekoppintani, de nem sok sikerrel. Levié egy 6 lábú szarvasra hasonlított, Ákosé pedig egy pillangóra aminek a szárnya minden féle alakú lett. Nem tudnám megmondani, hogy melyik példamunkát próbálták megcsinálni. De ezek alapján szerintem nem kell leírnom, hogy a többiek is valami hasonló munkát végeztek.
Nekem igazából semmi dolgom sem volt a súgáson kívül. A múlt órán a tanár felhúzta magát, és elhatározta hogy ma mindenkit lefeleltet. De nekem nem kellett. Nem ért el a nevemig.
Jöhetett a dupla tesi. Vagyis, csak jöhetett volna! Megértem azt is, hogy Szathmáry hiányzik. Nem szakszerű helyettesítés volt, úgyhogy azt csináltunk amit akartunk. Rebi és én röpizünk, Evelin vegetált, Dominika meg dühöngött.
Mikor kicsengettek, mindenki ment ki az udvarra. Gondolkoztam rajta, hogy viszek kabátot, de gondoltam már csak melegedett annyit az idő. Hát nem lett igazam. Ahogy kiléptem az ajtón, megbántam, hogy nem vittem ki azt a kabátot. Megcsapott a hideg.
Már épp elkezdtem gondolkozni azon, hogy visszafordulok, és bemegyek a pulcsimért, mikor Ádámot láttam közeledni. Örültem neki hogy jön, de tényleg, csak jöhetett volna 5 perccel később is, mikor már nálam van a kabát.
- Szia Liz! – mosolygott rám.
- Szia! – mosolyogtam vissza.
- Na mizujs?
- Nincs Szathmáry. És hideg van! – jelentettem ki határozottan.
- Az jó! Pulcsid?
- Bent van, elfelejtettem kihozni,
- Menj be érte! Megvárlak – mondta mosolyogva.
- Oké, 5 perc és jövök – mondtam, és sarkon fordultam.
Mikor nyitottam az ajtót,akkor jutott eszembe, hogy Ádám is bejöhetne. Gondoltam megkérdezem. Megfordultam, és 2 dolgot láttam.
Rebi és Alex az egyik padon ültek, és zenét hallgattak. A telefon Alex kezében volt, és valamit nagy buzgón magyarázott Rebinek. Rebi feje tiszta piros volt. Alex ezt vagy nem vette észre, vagy nem nagyon érdekelte. Nagyon örültem nekik.
Aztán a szemem másra szegeződött. Dominika. Ott nyüzsgött Ádám körül. A pulcsiját igazgatta, legyeskedett körülötte. Összeszorult a gyomrom. Visszafordultam, és berohantam az öltözőbe. Leültem a padra. Nem mozdultam meg, mert úgy éreztem, ha levegővételen kívül mást csinálok, akkor elsírom magam. Atán 2-3 perc alatt lenyugodtam, és elindultam kifelé.
Kint semmi változás. Rebiék ott ültek a padon. Leviék a fa alatt álltak, kiegészülve Ádámmal.
„Ezt nem hiszem el! – jutott eszembe – Most mit csináljak? Ha Rebiékhez megyek, akkor elronthatok mindent, de ha Leviékhez megyek, ott van Ádám.”
Aztán végül is úgy döntöttem, hogy Leviékhez megyek. Odaálltam Levi mellé. Ők nagyban beszélgettek, én meg bámultam magam elé.
- Hé, Liz! – szólt Ádám.
Nem szóltam vissza. Ránéztem Levire. Gondolom egyből levágta, hogy nem is fogok megszólalni, úgyhogy hozott egy másik témát.
Sokszor néztem Ádámra. Valahogy. nem tudtam mit érzek. Fájt, nem tudtam mi is van most, örültem, mert eszembe jutott a tegnap, de aztán megint elszomorodtam és olyan tudatlannak éreztem magam. Nem értettem az egészet. Viszont maga Ádám meg elvarázsolt. Sötétszürke farmer, szürke, passzos pulcsi, ami alatt fehér ing volt. A gallér a pulcsira igazítva, a pulcsi aljánál pedig kilátszott az ing alja. A haját a szél borzolta össze, de ez a rendezetlenség is jól állt neki. A szeméről nem is beszélve. Attól a szempártól elolvadnék. Normális esetben. Most viszont… nem tudom mit vált ki belőlem.
Végre jelző volt, és indultunk befelé. Ádám jött egy darabig. Próbált beszélgetni, de nem válaszoltam neki.
A második tesin, már nem csináltunk semmit. Rebivel leültünk az egyik sarokba, és beszélgettünk. Elmesélt mindent! Alexszel nagyon jól érezte magát, én pedig örültem, hogy boldog.  De sajna észrevette, hogy én nem vagyok túl boldog. Így nekem is el  kellett mondani mindent.
- Jaj, nyugi. Szerintem ez csak valami félreértés! – próbált nyugtatni.
- Hát remélem – ismertem be.
- Amúgy, van valami, amit nem mondtam el – mosolygott rám, mire odakaptam a fejem.
- Na, valami jó? – kérdeztem. Mosolyogni kezdett.
- Hát szerintem az, bár mások nem biztos hogy örülnek majd neki!
- Na, mond már!
- Hát, Alex…
- Igen?
- Elhívott randira – bökte ki végül. Leesett az állam. Tudtam, hogy beszélgetnek, és hogy jól elvannak, de akkor is…Hú!!
- Tényleg?
- Aha – bólogatott piros fejjel.
- És mikor mentek? És  hova? És… És… Mondj el mindent! – mondtam neki teljesen őszinte örömmel.
- Hát, ma délután és moziba megyünk. Előtte meg sétálni. Azt mondta 4-re jön értem – újságolta mosollyal a száján.
- De jó! – mondtam és megöleltem. Közben pedig kicsengettek.
Jó kedvel mentünk be az öltözőbe, és most még Dominika sem rontotta a hangulatomat.
Törin haladtunk az anyaggal, és vagy 4 oldalt írtunk a füzetbe.
Suli után Levi hazakísért, és arról faggatott, hogy mi a bajom. Én nem mondtam semmit, mindig tereltem a szót. Aztán leesett neki hogy nem akarok erről beszélni, és hanyagoltuk a témát. Az ajtóban elköszöntünk, de megígértette velem, hogy jó kedvem lesz. Megígértem.
Gyors ebéd, pakolás és indultam is táncra. Ismét jó kedvem lett. Virág (a tanár) már egy hete nem volt, mert az egyik versenyt tárgyalta le külföldön. Ha minden sikerül, akkor kimegyünk Bécsbe erre a bizonyos versenyre.
Az öltözőben már nagy volt a nyüzsi, mire odaértem. Mindenki izgatott volt, hogy Virág mire jutott.
Mikor bementünk a csarnokba, Virág mosolyogva fogadott minket, így márt tudtuk, MEHETÜNK BÉCSBE.
- Sziasztok! – üdvözölt minket Virág.
- Szia Virág! – köszöntük egyszerre.
- Na, mik a fejlemények? – kérdezte Anna.(Ő az a lány aki mindig mellém ül az öltözőben.)
- Hát, nem úgy történtek a dolgok, mint ahogy terveztem – mondta.
- Na, ne már! Akkor most nem megyünk? – kérdezte Laura. A szőke csajszi nagyon lelombozódott.
- Pedig már annyira beleéltem magam! – kiáltott fel Nóri.
- Hagyjátok, hogy befejezzem? – vágott közbe Virág.
- Persze – mondtuk egyszerre.
- Na, szóval – sóhajtott – Nem egészen úgy mentek a dolgok, ahogyan azt terveztem. Arra számítottam, hogy nehéz lesz elintézni a dolgokat. Ahhoz képest a versenyszervező egyik videótok után kérte a másikat.
Azt hittük, hogy rosszul hallunk. Egymásra néztünk, és mosolyogtunk.
- Na most akkor mi van? – kérdezte valaki hátulról.
- Az van, hogy odáig voltak miattatok! – mosolygott Virág. – Majd küldik a papírokat és az információkat!
- És mivel megyünk? – kérdeztem.
- Hát ha minden jól megy akkor azzal amit most kezdünk el tanulni – tapsolt kettőt. – Na hajrá lányok! Melegítés!
Bekapcsolta a zenét és indulhattunk is. A bemelegítést nem szeretem, de most még ezt is élveztem. Mindenkinek jó kedve volt. Nevettünk, viccelődtünk.
Aztán jöhetett a tánc. Virág elmondta a koreográfiát. Legalábbis az elejét. Az egész tánc úgy kezdődik, hogy mozdulatlanul állunk, háttal a közönségnek. Párokban. Az első pár (Laura és Peti) a zene kezdetekor hírtelen megfordulnak, és kezdik a saját lépéssorozatukat. Aztán a zene megáll, ekkor ők is megállnak, és mintha szobrok lennének. Lemerevednek. Aztán hírtelen megint indul egy zene, ami különbözik az előzőtől. Ekkor jöhet a második páros (Fruzsi és Gábor). Ők ugyanúgy, mint az előzők. Zene vége, ”szobrok” lesznek. Következő zene, és itt már az utolsó két fiú-lány páros következik.(Nóri és Peti, valamint Áron és én)
Nekünk ugyan azt kell csinálni, csak egymás tükörképét kell alakítani. Szóval a lépések ugyan azok, csak mikor ők jobbra, akkor mi balra csináljuk az adott lépést. A kedvenc lépésem ebben, mikor szemben állunk Nóriékkal. Nórival a fiúk hát mögé kerülünk, és cigánykereket csinálunk. Utána valahogy lekeveredünk a földre ( ez még nincs kidolgozva :( ) háttal a fiúknak, ők a lábuk között előrerántanak minket addig, hogy Nóri háta az enyémhez érjen, majd a fiúk a kezünknél fogva felrántanak minket, és átpörgetnek a másik oldalra. Aztán jönnek a „magasra a lábat” lépések. Ezek a mozdulatok ilyen kitöltő lépések. Húzzuk az időt. Aztán megint kézen fognak minket, visszapörgetnek a másik oldalra, majd úgy csinálunk, mintha nagyon elfáradnánk, a párunk hátának dőlünk, majd a párunkkal együtt a földre csúszunk. Itt megáll zene. Aztán jön a következő zene. És jönnek a lányok.  És itt megálltunk. Ezt gyakoroltuk. Ugyanis nem megy ez ilyen könnyen. Sok a hasonló lépés, így először azokat gyakoroltuk, amik mindegyik kis csapatnál megegyezik. Aztán jött a szétválasztás. Virág először a lányoknak segített, aztán mikor nekik már tanulni nem kellett, csak gyakorolni, akkor jött hozzánk. Mivel a mi dolgunk a legnehezebb, minket hagyott utoljára. Ahogy elnéztem, Lauráék ugyan azt csinálják, amit Fruzsiék, csak a lépések sorrendje más.
Aztán ők is gyakoroltak, és jöhettünk mi. Virág mutatta a lépéseket, mi pedig csináltuk utána. Egyszer csak megjelent egy magas férfi az ajtóban. Jobban megnéztük, és rájöttünk, hogy ő Tamás. Már párszor volt itt, mikor emeléseket vagy dobásokat kellett tanulni. Ő Virág barátja, és mindig ő segít nekünk az ilyenekben.
Odajött, köszönt, megcsókolta Virágot, majd elhívta a fiúkat. Mi tanultuk a mi lépéseinket, ők pedig az övükét. Aztán együtt. Néha-néha belebotlottunk, de nem vészes. Egész jól ment. Főleg a vége. Nagyon tetszett.
Aztán összegyúrtuk az egészet. Először zene nélkül, számolásra. Sokat nevettünk, mert még senkinek sem ment rendesen, de mivel összeszokott társaság vagyunk, elég gyorsan tanulunk. Párszor eltáncoltuk számolásra, és aztán egyszer zenére. Komolyan mondom, szerintem zenére ment e legjobban. Már ami a mi négyesünket illeti. A többieket nem láttam.
A lányok felnézegettek a lelátóra, és pusmogtak valamit. Nem nagyon foglalkoztam velük.
Aztán végeztünk és mehettünk az öltözőbe.
- Hé, csajok! – kezdte Anna, mikor beért, - Láttátok azt a srácot?
- Milyen srácot? – kérdeztem.
- A lelátón ült egy srác. Szerintem helyes volt – magyarázta Fruzsi.
- Szerintem is – mondta Anna.
- Én nem láttam – húztam el a számat.
- Hát bánhatod! – mondta Erika.
- Rohadt helyes – jelentette be Fanni.
- Hogy néz ki? – kérdezte Nóri. Megnyugodtam. Akkor nem csak én nem láttam.
- Szőke haja van – kezdte Anna.
- Kék szeme – mondta Fruzsi.
- Magas srác – jelentette ki Fanni.
- Szürke pulcsi volt rajta, meg sötét farmer – mondta Eszti. Jé, valamihez hozzászólt. Ő nem nagyon szokott velünk ilyesmikről beszélgetni.
- Kár hogy nem láttam – mondta Nóri.
- Hát ja, azt bánhatod – mondta Fruzsi.
- Lehet máskor is jön majd – reménykedett Fanni.
Elmentem fürdeni, úgyhogy a többit nem nagyon hallottam. 5 perc alatt végeztem. Mikor kimentem, Erika rontott be az öltöző ajtón. (Ezek szerint ő kiment kémkedni a gyerek után.:) )
- Hát, még lehet, hogy láthatjátok – kezdte –, ugyanis még itt van.
- Komoly? – csillant fel Fanni szeme.
- Aha – mosolygott Erika.
- Na hát akkor mi se maradunk le róla Liza – mondta nekem Nóri.
- Kíváncsi leszek rá – mondtam mosolyogva.
Gyorsan öltöztem. Azért kíváncsi voltam rá, hogy ki az akiért minden lány oda van. Nórival egyszerre végeztünk, úgyhogy elköszöntünk a többiektől és kíváncsian kimentünk az öltözőből. Ott sehol senki.
- Lehet már elment – gondolkoztam hangosan.
- Igen, lehet – ismerte el Nóri.
- Akkor majd legközelebb – mosolyogtam.
- Szerinted akkor is eljön?
- Nem tudom, de azt sem tudjuk miért jött most. De ha legközelebb is jön, akkor figyelni fogok – mondtam.
Kiléptünk a bejárati ajtón. A járdánál egy szőke magas srác volt, aki nagyon emlékeztetett valakire. Oldalba böktem Nórit, aki másfelé nézelődött.
- Mi van? – tette fel a nagyon kedves kérdést.
- Oda nézz! – mutattam a srác irányába.
- Ő?
- Szerintem Ő.
- Hát, a leírásnak megfelel  - ismerte be Nóri.
A srác megfordult. Talán meghallotta a hangunkat, vagy nem tudom, de megfordult. Én meg ledermedtem. Naná hogy ismerős volt. A leírás alapján is gondolhattam volna. Ádám. Ádám volt az.
- Szia Liz! – köszönt.
Nóri rám nézett. Fürkésző pillantásokkal nézett rám. Tuti elpirultam.
- Nem láttad még mi? – suttogta Nóri.
- Nem tudtam, hogy Ő az – suttogtam vissza.
- És ki az az Ő?
- Ádámnak hívják.
Abbahagytam a suttogást, és odanéztem Ádámra.
- Szia!
Közelebb jött. Nóri pedig elment. Intett és én is intettem neki.
- Mi a baj? – kérdezte Ádám.
- Semmi – hazudtam.
- Igen, persze. Azért nem álltál velem szóba.
- Igen! Pontosan.
- Jaj, ne csináld már Liz! Haza kísérlek.
- Engem ne kísérgess! Kísérgesd Dominikát! – ripakodtam rá.
Közben a többiek is kijöttek. Mindenki megbámult, aztán köszöntek és mentek tovább.
- Mi?
- Velem sétáltatsz kutyát, közben meg Dominikával flörtölsz? – kérdeztem elég ingerülten.
- De én nem….  – kezdte, de hírtelen abbahagyta.
- Te mit nem?
- Honnan veszed? Ki mondta ezt? – kérdezősködött.
- Láttam. Nagyszünetben, miután én elindultam befele. Visszafordultam, hogy megkérdezzem nem jössz– e be.
- Az nem az volt!
- Ja, most jön, hogy bemagyarázod nekem a dolgokat?
- Nem! Ha hagynád, akkor elmondanám mi történ!
- Hát oké! Mond!
- Bementél, én meg elindultam Leviékhez. Dominika egyszer csak visszarántott. Elkezdett magyarázni. Nem is figyeltem rá. Te ezt a részt láthattad.
- Aha oké – nem tudtam higgyek- e neki, vagy ne.
- Nem hiszel nekem mi? – kérdezett vissza.
- Nem tudom, mit gondoljak.
- Na jó, akkor hazáig gondolkozhatsz, de menjünk.
Megfogta a kezem(!!!!!!!) és elindultunk hazafelé.
- Amúgy, hogyhogy idejöttél? – érdeklődtem.
- Ki akartam deríteni mi a bajod – felelte nemes egyserűséggel.
- Értem – mosolyodtam el -. És honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Nem volt nehéz kitalálni. A múltkor a délutáni programokról beszélgettünk.
„Ja, hogy ja. Szóval megjegyezte”- gondoltam magamban. Elmosolyodtam.
- Na mit mosolyogsz? – kérdezte.
- Semmit! – mondtam zavarban.
- Aha – mondta cinikusan.
- Komoly! Csak, hogy megjegyezted.
- Hát kutakodnom kellett az elmémben – mondta mosolyogva.
Még mindig fogta a kezem. Azt hittem elájulok. A gyomrom émelygett. Egyre közelebb értünk a házhoz.
- Akkor most Rebiék moziznak? – kérdeztem.
- Úgy tudom ja.
- Az tök jó!
- Az! Ja igen, Alex mondta, hogy kérdezzelek meg, hogy Rebi mit szeret csinálni.
- Hát, énekelni, meg rajzolni, meg baromkodni – nevettem el magam.
- Akkor nagy baj nem lehet – mosolyodott el.
- Hát ahogy elnéztem őket, elég jól egymásra találtak.
- Ja. Alex odavan Rebiért.
- Komoly?
- Aha.
A házhoz értünk. Kicsit elszomorodtam. Még úgy sétáltam volna vele még egy (vagy több) órát. Ott álltunk a kapuban. Nem engedte el a kezemet. Azon gondolkoztam, hogy megöleljem- e vagy nem. Nem tudtam eldönteni, de aztán Ádám megoldotta. Magához húzott. Á derekamnál ölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. A kezem a lapockájánál járt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Annyira jó érzés volt. Aztán mikor kicsit lazábban ölelt, elhízódtam.
- Be kéne mennem – mondtam.
- Igen, gondoltam.
- Nem jössz be? – kérdeztem.
- Nem, megyek haza. Anyáék már biztos várnak. – mondta mosolyogva.
- Oké – mondtam kicsit elszontyolodva.
- Nem baj?
- Nem, dehogy is. Menj csak.
- Akkor majd holnap.
Megöleltem. Nem akartam elengedni. Még erősebben magához húzott.
- Holnap reggel – mondta. Adott egy puszit, majd ellépett tőlem.
- Oké! – mosolyogtam.
- Szia Liz!
- Szia!
Mikor az utca végén elkanyarodott, én is bementem. Anyáék még sehol.
Eszembe jutott, hogy ma elvileg levelet kellett kapnom, úgyhogy kiszaladtam a postaládához. Ott volt a levelem. Bementem, hogy elolvassam, de úgy döntöttem, hogy inkább a kertbe megyek. Leültem a teraszra, és kibontottam a levelet.
„Szia Lizi!
Nagyon örültem a levelednek. Ki az az Ádám? Csak nem a barátod? Amúgy helyes gyerek, bár nem az én esetem. Ha van egy ugyanilyen haverod, csak fekete hajjal, akkor
őt feltétlenül be kell majd mutatnod!
Levente. Hát hasonlít Ádámra. Bár az arcuk más, de amúgy eléggé. A képei és a bejegyzése alapján biztos jó fej lehet.
Rebeka.
Ő az új barátnőd? Hát aranyos. Mást nem tudok róla mondani.
Ákos. Na
ő helyes. Kifejezetten helyes. Kitalálom, ő és Levente jó haverok.
Matyi és Dávid. Azt azért mondhattad volna, hogy ikrek. Kockák? Csak mert a bejegyzéseik telóról vannak,
és még a képeken is telefonok vannak. Viszont ők ketten még Ákosnál is cukibbak. :P
 Amúgy, kiszemelt azt természetesen van. De most, hogy láttam a barátaidat, erősen gondolkozom rajta, hogy inkább velük próbálkozzak majd.:)
Amúgy nem csodálom, hogy unalmas a röpi. Én a helyedben már rég abbahagytam volna. Nem fejl
ődsz semmit.
És naná, hogy jöhetsz majd hozzánk. Anya is kérdezte, hogy te nem szeretnél-e jönni. Azt mondta, először menjek én, aztán utána majd megbeszéljük, hogy is oldjuk majd meg. Majd én is bemutatom a barátaim.
Puszillak
                           Viki.^^
U.i.: Nem érdekel, hogy hívnak az új barátaid! Én Lizinek hívlak és kész!!
♥”
Közben megjöttek anyáék is. A levelet felvittem a szobámba, letettem az asztalra, majd lementem anyához a konyhába. Épp nekiállt a vacsinak, úgyhogy segítettem neki. Elmeséltem neki, hogy mi volt a suliban, és táncon. Mondtam neki, hogy tök örülök, mert fő szerepem van a táncban, és Áronnal táncolok.
Mikor kész lett a vacsi, szóltam apának, aki a nappaliban dolgozott. Lapzárta előtt sajna elég sok dolga van. Leültünk vacsizni. Megint el kellett mesélnem mindent még egyszer, mert apa is kíváncsi volt rá. Aztán felmentem, és olvastam.
Mai nap: 10/10**** és még soksoksoksok csillag.:)
Nagyon jó volt. Láw ma, láw tegnap és láw ÁDÁM!!!♥♥♥


2012. június 5., kedd

XXIV.


Október 17. Hétfő

Hát, a mai napom minden volt, csak nyugis nem.
Amúgy, tegnap elfelejtettem leírni, hogy Vikitől egy füzetet, meg egy nyakláncot kaptam. A füzet elején lime van, és nagyon jól néz ki. Szerintem, ha betelik ez a füzet (amibe a naplómat vezetem), akkor az lesz a következő. A nyaklánc pedig egy ezüstlánc, aminek 2 medálja van. Az egyik medál egy szív. Szerintem ehhez van még valami, amit Viki megtartott magának. Majd a következő levelemben szerintem megkérdezem tőle.
Na, szóval, reggel majdnem elaludtam. Tegnap túl sokáig néztünk filmet. De megérte. Annyira nevettem, hogy már folytak a könnyeim. Persze anyáék ugyan így.  Tegnap este megbeszéltem apával, hogy fél hétkor (mikor megy dolgozni) keltsen fel. Hát, ez valahogy elmaradt. Még jó, hogy anya számított erre, ezért háromnegyed hétkor bekopogott a szobába.
- Lizi – mondta félhangosan.
- Jaj, még öt percet! Légyszi! – mondtam elég komás hangon, és ahogy kimondtam, a párnámat a fejemre húztam. Anya bejött, és elhúzta a függönyömet.
- Felőlem feküdhetsz még, de ha elkésel, az első órádat nem igazolom le – jelentette ki határozott hangon.
- De hát még csak fél hét van – mondtam és levettem a fejemről a párnát. Helyette a takarómat húztam a fejemre.
- Nem, már háromnegyed hét van – mondta anya mosolyogva.
- Mi? – kérdeztem kissé pánikba esett hangon, miközben lerántottam a fejemről a takarót.
- Apád is késésben volt, és szerintem elfelejtette, hogy fel kell keltenie téged – mondta mosolyogva.
- Fantasztikus! – mondtam elég cinikusan és az ajtó felé szaladtam. – Anya, raksz ki nekem valami ruhát?  - néztem vissza a szobaajtóból.
- Persze, már megtettem. A gardrób szobádban van. – mosolygott. De jó, hogy ilyen előre látó volt.
Miközben ezt elmondta, én már a fürdő ajtajában voltam.
- Köszi! – kiabáltam neki. El tudom képzelni, hogy mosolyoghatott. Talán még a fejét is rázta amolyan „hányszor csináltam ezt én is” formában.
Lehet, hogy máskor is el kéne aludnom. Ugyanis 7-kor már lent voltam, és Levit vártam.  Nem kellett rá olyan sokat várnom. 7 óra 5 perckor már csengetett.
- Szia! – nyitottam ajtót neki.
- Szia! Hát te? – kérdezte elég meglepett fejjel.
- Anyuhoz jöttél? – kérdeztem nevetve.
- Igen, anyuddal megyek suliba. Nem tudtad? – kérdezte.
- Várj, szólok neki – mosolyogtam.
- Nem szükséges – mondta. – Hogyhogy máris kész vagy?
- Elaludtam – mondtam tök nyugodtan, mire elkezdett szakadni a röhögéstől.
- Elaludtál? És azért vagy hamarabb kész, mint amúgy? – tette fel a kérdéseket, de annyira nevetett, hogy a szavakat csak egyesével tudta mondani, nem pedig egy mondatban.
- Igen. Apa nem keltett fel, és anya háromnegyedkor rázott fel az álmomból. Én meg annyira siettem, hogy ne késsek, hogy sokkal hamarabb végeztem, mint ahogy szoktam.
- Á értem – mondta és annyira nevetett, hogy rendesen könnyezett a szeme.
- Ne nevess már! – szóltam rá.
- Te meg gyere már, mert a végén hiába siettél, mert elkésünk. – nevetett tovább.
Felkaptam a táskám, és kiabáltam anyunak, hogy elmentem a suliba.
Út közben Levi valahogy lenyugodott, bár nem tudom, hogy hogyan is sikerülhetett neki. Végre beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy a hétvégén utazgatott a szüleivel, és, hogy ő ezt annyira nem élvezte. Azt mondta inkább itthon lett volna.
Mikor odaértünk a „törzshelyünkre” egyből mindenki lerohanta Levit. Szegény, 3-szor kellett elmesélnie, hogy milyen volt Veszprémben, Győrben és Szombathelyen. „Nagyon sajnálom”, hogy ennyit kellett utazgatnia. Én nagyon szeretek utazni, de anyáék csak úgy soha nem mennek sehova. Nyaralni is max. a  Balcsira megyünk. És már nagyon unom. Üzleti útra szoktam kimenni külföldre, de engem eddig még soha sem vittek el.
Miközben Levi az „unalmas” hétvégéjéről beszélt, Rebi odajött, és elkezdte mesélni, hogy mit csinált még tegnap este, miután haza kellett mennie.
- Hé, na, kinek volt a legjobb hétvégéje? – kérdezte Olivér, mikor Levi abbahagyta.
- Levinek – mondtam.
- Nem mert nekem – mondta Rebi mosolyogva.
- Rebi, te Lizánál voltál – mondta Olivér olyan viccesen, de mégis lenézőn.
- Igen és jobb volt, mint amilyen a tiéd lehetett – mondta Rebi gúnyos mosollyal.
- Na, jó, akkor nem is mondom mit csináltam – jelentette ki Olivér.
- Miért, kérdezte valaki? – kérdezte röhögve Ákos, mire mindenki nevetni kezdett
- Nézzétek! – kiáltott fel Dávid és az utca túloldalára mutatott. – Ott jön Nika!
- A kamu Nika? – kérdezte Levi röhögve.
- Milyen? – kérdeztem vissza. Ezt nem értetem. Vagyis csak, hogy miért.
- Ugye „voltak” Ádámmal moziba – mondta Levi, nekem pedig összeugrott a gyomrom. Na igen. Majdnem (de tényleg csak majdnem) elfelejtettem. Erre… még Levi is emlékeztet.
- És? – néztem fájdalmasan magam elé.
- Nem egészen voltak moziban ketten – mondta röhögve Ákos. Mikor ezt meghallottam, odakaptam a fejem. Levi és Ákos Ádámmal fociznak, és ahogy ők mondják, elég nagy spanok lettek. Szóval, valószínűleg igazat mondtak.
- Hát akkor? – kérdezte meg Rebi.
- Nem is volt mozi? – kérdeztem elkerekedett szemmel.
- Mozi az volt, csak nem úgy ahogy Nika híreszteli –mondta Ákos.
- Nikának volt jegye, de nem csak kettő. Evelin is ott volt, na meg Alex is – jelentette ki Levi. Ez nem volt túl megnyugtató, és már Rebi is feszengett.
- Tehát dupla randi volt? – kérdeztem színlelt nyugodtsággal. Közben meg, a sírás kerülgetett.
- Dehogy, Nikáék lehet, hogy annak híresztelik majd, de az egész abból állt, hogy Ádám meg Alex végigdumálták a filmet, és még csak nem is Nikáék közelében ültek. Együtt mentek, de, csak mert Nikánál volt a jegy – ecsetelte a dolgot Ákos.
Nagy kő esett le a szívemről, és láttam, hogy Rebi is megkönnyebbült.
- Nem kéne bemenni? – kérdeztem.
- De nem ártana – mondta Matyi, aki egész idáig csendben volt és a telóját nyomkodta.
Elindultunk befelé. Az első utunk az osztályba vezetett, onnan pedig az öltözőkbe.
Dominika már ott volt, ami engem nem lepett meg. Mindig ő az első az öltözőben. Még nem öltözött át. Korall piros miniszoknya (ami kb a combja feléig ért), fehér topp, és piros magas sarkú volt rajta. És persze a napszemüveg nem maradhatott volna el. Iskolatáskát nem is hord, a cuccait egy nagy fehér női táskában hordja.
Ránéztem Rebire. Farmer, rózsaszín ¾ -es ujjú, bő fazonú póló, és rózsaszín balerina cipő volt rajta. Aztán, ott voltam én. Rajtam volt egy lila (eléggé kivágott) ing, ami alá világosszürke trikót vettem. A nadrágom egy világosszürke, kissé kopott farmer. Nem is az hogy topának éreztem magam… hanem nem…inkább kellemetlenül éreztem magam. Én nem vettem volna fel.
Na mindegy.
A tesi igazából mindenféle probléma nélkül lezajlott. Jórészt talajgyakorlatokat végeztünk, és a tanárnő felkészített arra, hogy nemsokára 2000 m-t fogunk futni. Tehát, a levezetés a csarnokban 5 kör.
A suli tornacsarnoka nem pici, mert ugye sok féle sportot űznek az ide járó gyerekek. Oké, hogy a mi szakunk a sporttagozat, de aki idejön, az mind szeret sportolni.
Második óra azzal kezdődött, hogy mi a padokon ücsörögtünk, még akkor is, mikor Bérdi Viktor tanár úr becsapta az ajtót. Igazából, annyira nevettünk valamin, hogy meg se hallottuk hogy bejött a tanár, csak mikor megköszörülte a torkát. Egyből mindenki leugrott a padokról, Olivért leszámítva. Fülhallgató volt a fülében, ezért valószínűleg meg sem hallotta a tanárt. Bérdi odament hozzá, és meglökte a hátát, mire Olivér amolyan „Na ezt ki merte megcsinálni?” tekintettel megfordult.
- Szeretnél mondani valamit, fiam? – húzta fel a szemöldökét Bérdi.
- Elnézést Tanár Úr! – mondta Oli erőtlen hangon. A fülhallgatójából még szólhatott a zene, mert Bérdi szúrós tekintettel meredt rá.
- Biztosan? Én úgy vélem, hogy te nagyon szeretnél nekem mesélni valamit.
- Nem, Tanár úr. Nincs mit mondanom – nyomkodta a telóját Olivér. Gondolom kikapcsolta a zenét.
- Szerintem van! – mosolyodott el a tanár – Gyerünk fiacskám, a táblához! Naprendszer felépítése!
Olivér teljesen lesápadt. Kikecmergett a táblához. Segélykérő pillantásokat vetett felénk. Húsz percen keresztül szenvedett a táblánál. A legtöbb választ lesúgtuk neki, de volt amit nem értett. Mindenesetre valahogy összehoztunk neki egy hármast.
Ezután az ingerekben gazdag földrajzóra után jöhetett egy matek. Hát ez sem volt zökkenőmentes. Az óra elején még úgy nézett ki, hogy majd szépen lazán haladunk tovább, de aztán valahogy 180°-os fordulatot vettek az események. Ugyanis Tibi és Bendegúz az utolsó padban röhögni kezdtek. Horváth László tanár úr először nem is figyelt rájuk, de aztán mikor nem hagyták abba (többszöri felszólításra sem), a tanár megelégelte. Először Tibit hívta ki, aztán Bendegúzt. A telefonjaikat elvette (biztos videót néztek), plusz még kaptak felelésre egy egyest.
Végre jöhetett egy laza magyar. Kicsit borús volt az idő nagyszünetben, de mi kimentünk az udvarra. Sulirádióban  a Delta - Szellemvilág szólt. Nem annyira az én ízlésem. A refrénje viszont jó! „Szálljunk fel,én is akarom,Így most jó,nem kell beszélni!” Na mi ezt átköltöttük. „Menjünk fel! De én nem akarok! Óra lesz, és az meg unalom!” A szünet nagy részében ezen röhögtünk. Közben kijöttek Dominikáék is az udvarra. Eleinte kicsit zavart, de aztán mikor Rebire néztem eszembe jutott, hogy nincs semmi, ami miatt ki kellene akadnom. Hülyültünk tovább. Közben Ádámék odajöttek kezet fogni Leviékkel, aztán ott ragadtak nálunk. Dominikáék meg a többi lánnyal valahol másutt maradtak.
- Hát ez kész! – mondta Alex.
- He? – kérdezte Ákos.
- Ez a zene! Brutális.
- Ja, de mi átköltöttük – jelentettem ki, és Ákosékra mosolyogtam ugyanis jött az uccsó refrén.
Pár másodperc múlva már kántáltuk az átköltött refrént. Mikor Ádámék meghallották, szakadtak a röhögéstől, és utána már ők is velünk hülyültek. Kétségtelen hogy az udvaron a miénk volt a legmenőbb társaság. Igazából… be kell ismernem, hogy sokszor néztem Ádám felé. Valahogy megkönnyebbülést éreztem, most, hogy kiderült az,  ami valójában történt.
Ádámon fekete cipő, egyenes szárú, világoskék farmer, fehér ing, és egy sportosabb kék pulcsi volt. Egyik alkalommal, mikor ránéztem, ő is felém pillantott és elmosolyodott. Akaratlanul is elmosolyodtam, és elkaptam a tekintetem. Rebire néztem, aki Alexet szemlélte. A srácon fekete deszkás cipő, sötétkék egyenes szárú (már majdnem csőgatyára hasonlító) farmer, és egy fekete póló volt, amire az volt ráírva, hogy „ßSEGÍTSÉG! HÜLYÉKKEL VAGYOK KÖRÜLVÉVE! à” .
Odasétáltam Rebihez, és a srác felé kezdtem húzni. Először nem akart, de aztán végülis odajött.
- Szia! – köszöntem Alexnek.
- Hali! – köszönt a srác, és minket fürkészett.
- Nem tudod mi volt az előbbi szám címe? – kérdeztem.
- A mulatósé? – kérdezett vissza röhögve.
- Nem, én nem az elsőre gondoltam.
- Ja, aminek most lett vége? – kérdezte. Közben én azt néztem, hogyan tudnék lelépni.
- Aha – mondtam. Közben megláttam, hogy Leviék épp baromkodnak.
- Hát, azt hiszem…- mondta volna de közbevágtam.
- Bocsi, oda kell mennem. Levi az előbb intett. Rebi majd megmondod? Le kellene töltenem – mondtam mosolyogva.
- Ő, hát… Persze – mondta kicsit összezavarodva.
- Majd még beszélünk – mondtam és sarkon fordultam. Egyenesen Leviék irányába mentem. Mikor a társasághoz értem, hátranéztem. Rebi totál zavarban volt. Láttam, hogy beszélgetnek. Haladás! Legalább Rebi meg mer szólalni.
- Hé Liz! – verte ki a gondolatokat a fejemből egy hang.
- Igen? – fordultam körbe, mert hírtelen nem tudtam honnan jön a hang.
- Valamikor megint jöttök – akkor már tudtam honnan jön a hang, és a mondat hallatán görcsbe rándult a gyomrom. Alig bírtam megszólalni.
- Igen? – nyögtem ki végül, és odafordultam a (már) mellettem álló Ádámhoz.
- Anya mondta, de az még nem jelent semmit  – vonogatta a vállát.
- De hát, már vége ennek a munkatársi bigyusznak nem? – kérdeztem.
- Nem tudom. Lehet – mondta, és kisöpörte szőke haját a kék szeméből.
- Milyen volt a mozi? – kérdeztem, mert jobb nem jutott eszembe.
- Milyen mozi? – kérdezett vissza. Erre hírtelen zavarba jöttem és nem jutott eszembe egy használható mondat sem.
- Hát… mozi… Dominikáékkal – mondtam totál vörös fejjel.
- Ja, Életre valók-t néztünk. Szerintem jó film – mondta lazán.
Meghallottam a csengőt, és Ádámra néztem.
- Be kéne menni – jelentettem ki, mintha nem tudná.
- Hol lesz órád? – kérdezte.
Kattogni kezdett az agyam. „Miért kérdezheti?” „Hol is leszünk?” „Milyen óra is lesz egyáltalán?” „Magyar?” „Infó!”
- Infóterem – böktem ki végül.
- Akkor elmegyek veled – mondta mosolyogva. A szívem a torkomban dobogott, a fülemben hallottam, ahogy lüktet a vér az ereimben.
Mi? Ez komoly? Dominika le fog nyakazni… Várjunk… Érdekel az engem? NEM! Hát jó – gondoltam magamban.
- De még el kell mennem az osztályba a cuccomért – jelentettem ki.
- Jó – mondta nemes egyszerűséggel.
Elindultam, ő pedig jött velem. Az járt a fejemben, hogy vajon mit fognak gondolni mások. Hogy milyen szerencsés vagyok? Vagy nem is foglalkoznak velem?
Aztán feladtam az ilyenekkel. Az osztály felé haladva, arról beszélgettünk, hogy milyen óráink lesznek még, meg hogy délután ki hova megy. Olyan jól éreztem magam, mint még (talán) soha!
Bementem az osztályba a cuccokért, ő pedig megvárt az ajtóban.
Lefele menet észrevettem, hogy a kezén egy csomó karkötő van. Megakadt a szemem egy zöld Balaton Sound-oson.
- Ez honnan van? – kérdeztem.
- Balaton Sound-ról? – kérdezett vissza picit flegmán. Nekem ez is tetszett! :)
- Voltál? – érdeklődtem.
- Igen, a nyáron.
- És milyen volt.
- Klassz! Sok koncert volt és jó hangulat – mondta.
- Értem – jelentettem ki. Gondolkozni kezdtem. Vajon ivott? Vagy részeg volt?
Odaértünk a teremhez. A többiek már ott nyüzsögtek az ajtó előtt. Pár másodpercig szótlanul álltunk, aztán csengettek.
- Na mennem kell – mondta, én pedig ránéztem. Talán a tekintetem kicsit szomorú lehetett, mert folytatta. – Majd még beszélünk.      
 Jöhetett a dupla infó. Dög unalom volt. Bár a mi kis bandánk jól el volt, a többiek annyira nem élvezték. Az én néha messzire elkalandoztam. Legalábbis a gondolataim. Szóval nekem hamar elment az a 2 óra.
Mikor hazaértem, ledobtam a cuccomat a fogas alá, és besiettem a konyhába. Rájöttem hogy feleslegesen siettem. Anya üzenetet hagyott. Még el se olvastam, hogy mit írt, de már sejtettem, hogy el fog maradni a röpi. Nem jártam messze.
„Szia Liza!
Felhívott az edző, és nagy sajnálatára, az elkövetkezendő időben, nem tud nektek edzést tartani. Nem tudta megmondani, hogy a következő edzés mikor lesz, úgyhogy szerintem nem mostanában.
Mindenesetre érezd jól magad délután, és az ebéd a hűtőben. Húsleves, pároltzöldség és rántott hal.
Puszi: Anya”
Na jó. Akkor a délutáni elfoglaltságaim hétfőre és péntekre ( legalábbis a délután első részére vonatkoztatva) megszűntek.
Fél óra múlva rájöttem, hogy nem tudok mit kezdeni magammal.
Felmentem a szobámba és elővettem a gépemet. Felléptem facebookra. Senki sem volt fent. Viki küldött egy üzit, hogy ma sürgősségin feladta a levelet, de már sajna nem volt online. Pedig szívesen beszéltem volna vele.
Félretettem a laptopot és elővettem egy könyvet. Lenyűgöző teremtmények. A borítója fekete és szürke, a feliratnak pedig lilás színe van. A múlt héten vette nekem anya. Elég vastag egy könyv. 500 valahány oldal. Nekiálltam olvasni, de valahogy nem kötött le. A főszereplő egy lánnyal álmodik, de a lány arcát nem látja. Zuhannak. A lány keze sáros…. Ethan megragadja a felé nyúló kezet, de az kicsúszik a kezéből, és akkor felébred. A keze sáros, az ablak nyitva… Nem volt valami izgalmas….
Közben azért izgalmasabb lett és kicsit elmélyültem benne. Egyszer csak összerezzentem. Valami pittyent. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy a laptop csipogott. Félretettem a könyvet, és beleültem a székbe, és az íróasztalhoz húztam magam. Mikor világos lett a képernyő, lefagytam.
Ádám írt.:

Ádám üzenete:
Hát te meg mit csinálsz?
Ellógod az edzést?
Aliz üzenete:
Jaja….
am nem…
:(
Ádám üzenete:

Hát akkor?
Aliz üzenete:
Az edző felhívta anyát, hogy most jó ideig nem lesz edzés.:(
Most meg nem tudok mit kezdeni magammal
:’(
Ádám üzenete:
uhh…
az szar…
meddig nem lesz?
Aliz üzenete:
Nem tudom.
Ádám üzenete:
értem…
Aliz üzenete:
és te hh nem a haverokkal?
Ádám üzenete:
áh… nem volt kedvem…
Aliz üzenete:
inkább otthon punnyadsz?
:O
Ádám üzenete:
nem…
csak fáj a lábam…
meg am is jobban szeretek focizni mint kosarazni…
:DD
Aliz üzenete:
Sétálni akarok….

Mikor ezt leírtam, meg is bántam. Nem azért mondtam, ahogy szerintem ő gondolta. Nem írt… Néztem a perceket. 15:37….15:38….15:39….. És semmi. SEMMI! Úgy gondoltam feladom. Bezártam az ablakot, és visszaültem a könyvemhez. Nem volt erőm olvasni. Bámultam a lapot, de mintha nem is ott lettem volna. Azon gondolkoztam, hogy lehetek ekkora pancser. „Elcsesztem…”-gondoltam.
Egyszer csak megint csipogott. A gyomrom görcsberándult. Azt hittem le fog rázni, de erre nem gondoltam volna:

Ádám üzenete:
sétálni akarsz? :O
Aliz üzenete:
igen de….

Már nekiálltam írni, hogy nem azért írtam, hogy eljöjjön velem, mikor megint írt.

Ádám üzenete:
Akarsz kutyát sétáltatni?
Aliz üzenete:
mitcsinálni?
Ádám üzenete:
nem tudsz olvasni??
Aliz üzenete:
de tudok…
Ádám üzenete:
na akkor?
Aliz üzenete:
hát…
de…
Ádám üzenete:
akkor egy 10 perc és ott vagyok :P
Aliz üzenete:
Okéé

Lelépett…. Szóval akkor tényleg jön… Mennem kell… Áááá… El se hiszem! Csípjen meg valaki! Tuti, hogy álmodom! De nem akarok felébredni. Ne legyen reggel!! Fel kellene hívnom Rebit! De nincs már rá idő. Azt mondta, hogy 10 perc. Az  mindjárt letelik!!!!! Mennem kell…. Áááááááááááá.♥♥♥

Mai nap eddig: 10/10***** Ez aaaaz! Ennél jobb szerintem nem lehet.:)
Kiderült hogy Dominika hazudott… Ez is megért volna egy 10/10-et…. De most…kell az 5*… ez felűl múlhatatlan. Megyek kutyát sétáltatni! Ádámmal!! IMÁDOM ezt a napot!!Apropó... nem úgy volt, hogy fáj Ádám lába? :OO ^^ ♥♥